Az Árpád-híd villamosmegállóba beszéltük meg a találkozót. Egy apró ventilátort vettem meg használtan a számítógépembe ezer forintért. Én is csóró diák voltam, az eladó is. Nekem nem volt több, neki ennyi is kellett.
Késett. A Zeneakadémián tanultam meg utálni a késést. Amikor megértettem, hogy ha én öt perccel próbakezdés után esek be és negyven ember vár rám, akkor negyvenszer öt percet vesztegetek el mások életéből.
Ő pedig már húsz perce késett. Próbáltam hívni, de folyton kinyomott. Egyre idegesebben toporogtam.
Végre felvette, de nem szólt bele.
Itt gurult el a gyógyszer: játszik ez az ember velem? Mi ez, valami hülye tréfa???
Írtam neki egy számonkérő SMS-t. Ő annyit írt: „Elnézést. Jövök.”
Megírtam: még öt perce van. Válaszolt: „Ok”.
Egyszercsak a munkából hazafelé tartó emberek szürke tömegéből kivált egy hórihorgas, kissé hajlott hátú huszonéves, és egy apró fekete ventilátorral a kezében hozzám lépett.
Már vettem a levegőt, hogy elküldjem a pofátlan fenébe, hogy nem elég, hogy megvárakoztat, de még a nyomorult telefonját se képes felvenni, aztán ha felveszi, legalább szóljon már bele a szerencsétlen…
– N… n… n… ne ha… ha… hahaharagudj. Ba… ba… bababaleset volt. Itt a ve… ve… ve… veventillátor. Ingyen. Bo… bocsánat!
Azzal hátat fordított és eltűnt az aluljáróban.
Életemben nem sokszor szégyelltem magam annyira, mint akkor. Hazamentem, beszereltem a „hűtőtestet” és vagy tíz évig használtam még.
Vagy tíz évig emlékeztetett rá, hogy mielőtt valakiről véleményt alkotok, előbb meg kell, hogy hallgassam az ő álláspontját is.
2022. októberében - elhagyom a Facebookot és nem fogsz többet értesítéseket kapni tőlem.
Ha szeretnéd továbbra is olvasni az írásaimat, kérlek iratkozz fel a hírlevelemre IDE KATTINTVA!
Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!
