“Mielőtt valakiről véleményt alkotok, előbb meg kell, hogy hallgassam az ő álláspontját is.”

Az Árpád-híd villamosmegállóba beszéltük meg a találkozót. Egy apró ventilátort vettem meg használtan a számítógépembe ezer forintért. Én is csóró diák voltam, az eladó is. Nekem nem volt több, neki ennyi is kellett.

Késett. A Zeneakadémián tanultam meg utálni a késést. Amikor megértettem, hogy ha én öt perccel próbakezdés után esek be és negyven ember vár rám, akkor negyvenszer öt percet vesztegetek el mások életéből.

Ő pedig már húsz perce késett. Próbáltam hívni, de folyton kinyomott. Egyre idegesebben toporogtam.

Végre felvette, de nem szólt bele.

Itt gurult el a gyógyszer: játszik ez az ember velem? Mi ez, valami hülye tréfa???

Írtam neki egy számonkérő SMS-t. Ő annyit írt: “Elnézést. Jövök.”

Megírtam: még öt perce van. Válaszolt: “Ok”.

Egyszercsak a munkából hazafelé tartó emberek szürke tömegéből kivált egy hórihorgas, kissé hajlott hátú huszonéves, és egy apró fekete ventilátorral a kezében hozzám lépett.

Már vettem a levegőt, hogy elküldjem a pofátlan fenébe, hogy nem elég, hogy megvárakoztat, de még a nyomorult telefonját se képes felvenni, aztán ha felveszi, legalább szóljon már bele a szerencsétlen…

– N… n… n… ne ha… ha… hahaharagudj. Ba… ba… bababaleset volt. Itt a ve… ve… ve… veventillátor. Ingyen. Bo… bocsánat!

Azzal hátat fordított és eltűnt az aluljáróban.

Életemben nem sokszor szégyelltem magam annyira, mint akkor. Hazamentem, beszereltem a “hűtőtestet” és vagy tíz évig használtam még.

Vagy tíz évig emlékeztetett rá, hogy mielőtt valakiről véleményt alkotok, előbb meg kell, hogy hallgassam az ő álláspontját is.

Scroll to Top