Trianon – nem kéne már tovább lépnünk?

Trianon térkép

Ott ültünk Kapolcson egy ici-pici autóban négyen, és én lelkesen magyaráztam, hogy hogyan kéne visszafoglalnunk a “szőröstalpú románoktól” Erdélyt. 13 éves voltam.

A középiskolai történelmi atlaszba (ceruzával, mert tankönyvbe nem írunk!) berajzoltam a hadseregek útvonalát Nagyvárad, Temesvár meg Arad felé. Aztán északra és délre is. (Érdekes módon Burgenland és a hasonló nyugati részek nem fájtak annyira.)

“Pozsony, Kassa, Esztergom és Komárom – tankkal megyünk át a szlovák határon! Az a szép, az a szép: miénk lesz a Felvidék!”

Ötletem nem volt, ki volt Horthy, de láttam benne az erős vezetőt, és nagyon imponált. Meg tetszett, hogy “Horthy apánknak” emlegették. A cigányokat nyíltan alsóbb rendűnek neveztem, a zsidókkal kapcsolatban úgy emlékszem, az volt az álláspont, hogy túlléphetnének végre a Holokauszton. Unalmas hallgatni mindig ugyanazt. Meg hogy pénzt csinálnak az őseik fájdalmából.

Innen indultam.

Ami azért is különös, mert anyám egy mindenki által szeretett tanítónő volt, apám a legnagyobb humanista, akit hátán hordott a Föld. Talán pont ezért is akartam erősnek látszani: mert belőlük hiányoltam az egészséges agressziót.

Biztos vagyok benne, hogy akkori ismerőim most ráncolják a szemöldöküket: “Én nem így emlékszem rád, Laci! Versmondó versenyekre jártál, jó tanuló voltál, miről beszélsz?”

És igazuk is van: ne egy skinheadnek képzelj azért. Voltam, mint máig sokan: tudatlan, az útját kereső szalonnáci. Aki egyébként kedves és hétköznapi – csak mosolyogva veszélyes eszméket vall.

Aztán ott ültünk abban a nevetségesen kicsi kocsiban Kapolcson négyen, hajnali kettőkor. És én Trianonról beszéltem. Lelkesen érveltem a “szőröstalpú románok” ellen és magyaráztam, hogy nem nyughatunk, amíg újra egy nemzet egy haza nem lesz.

A tanárom, aki késő-gyerekkorom egyik legnagyobb nyári emlékét, az egy hetes Művészetek Völgyében sátrazást szervezte nekünk, hümmögve, de komolyan és tisztességgel végighallgatott, majd csak ennyit tett fel kérdésnek: “Laci, ez száz éve volt. Nem kéne már tovább lépnünk?”

Nem tudom, miért, de ez a mondat akkor megérkezett hozzám. Belém nyilallt, hogy életem elején én tényleg egy olyan sérelmet ápolok, amely nem az enyém: már a nagyszüleim se Nagy-Magyarországon születtek, számomra ez már csak egy fogalom volt, egy eszménykép… egy álom.

Nincsen ebben semmi személyes, ami ezt magyarázhatná, csak egyszerű vágy a nagyhatalmi státuszra és az ezzel járó gőgre. Hogy nagyobb legyen az ország, a dicsőség és a hatalom. Hogy ugyanazt tehessük a “szőröstalpúakkal”, mint amit a szemükre vetünk.

Persze, tiltakoztam, hogy nem is magyar, akinek nem fáj Trianon, de szöget ütött a fejembe.

“Nem kéne már tovább lépnünk?”

Aztán egy erdélyi barátomnak (azóta kiváló színházigazgató) meséltem el, hogy mennénk felszabadítani őket és “újra Magyarországhoz csatolni”. Ő pedig köszönte a jószándékot, de azt mondta, nem akarna ilyesmit. Ő autonómiát szeretne Erdélyországnak, nem a hatalmasok cseréjét.

Emlékszem, itt valami eltört bennem. Úgy kezdtem érezni, hamis a hit, rossz a program, ami ezzel kapcsolatban bennem fut. És hogy valami olyan álláspontot kell kialakìtanom, amely a jövőre koncentrál a múlt helyett, és amit maguk az érintettek is akarnak…

Aztán a következő évben beléptünk az Európai Unióba: a trianoni határok kezdtek elpárologni. Következő tavasszal Párizsban jártunk busszal.

És határellenőrzés nélkül.

Hirtelen megannyi tenger kezdte el nyaldosni partjainkat. Hirtelen egy ország lettünk megannyi nemzettel. Én pedig – ha már az első dominó eldőlt – elkezdtem a többi elvemet is megvizsgálni. Hogy mi lett belőlem, tudjátok.

Hogy honnan indultam, most már azt is.

Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!

agoston-laszlo4

Témák, amikről tudnunk kéne

Ma nincsen működő közmédia Magyarországon - de van számos téma, amiről beszélni kéne.

Mélyen. Hitelesen. Alaposan.

Ezt vállalom.

agoston-laszlo4

Töltsd le az alkalmazásomat a telefonodra!

Telepítés
×
Scroll to Top