Ma éjjel különös zajra ébredtem. Álmosan, vaksin tapogatózva mentem ki a hálóból (biztosan a macska! – gondoltam), majd a gyomrom mélyéig hasított belém a jeges rémület a dolgozószobámhoz érve: a bezárt ajtó alól lámpafény szűrődött ki! Ez csakis tolvaj lehet! Egy rabló, aki megriadhat, ha rányitok. De rá kellett nyitnom… nem volt más választás. Hallottam, ahogy bent motoz… Megragadtam egy üres borosüveget és a torkomban dobogó szívvel lenyomtam a kilincset olyan finoman, olyan halkan, hogy a legkisebb nesz se halljon. Egy darabig rémült lassúsággal, majd az első nyikordulásra teljes erőből nyitottam ki az ajtót. Szemembe vágott a fény én pedig a fejem fölé emelt, csapásra kész üveggel berontottam.
Ott ült a fotelemben. Nyugodt volt, előtte két whiskyspohár. Éppen a jeget törte. Rám nézett és elmosolyodott. Olyan volt, mint aki már egy ideje várt rám. Azt hittem, rémet látok, de nem. Ő volt az. Valóban. Nem bolondultam meg. Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke. Invitált, hogy üljek le vele szemben.
– Elnézést, hogy ilyen alkalmatlan módon… és ilyen késői órán… de szerettem volna nyugodtan beszélni veled. A nyári hecced óta követem az oldalad és egész megszerettelek.
Szoborrá dermedve álltam a nyitott ajtó előtt, fejem fölött még mindig az üres üveget tartva.
– Na… miért nem ülsz le? – kérdezte széles mosollyal.
Leengedtem az üveget és megharaptam a nyelvem. Ha álmodok, nem fáj. Fájt. Kicsit még vérzett is.
– Szeretnék interjút adni neked. Egy őszintét. Olyat, amilyet a sok túlbuzgó firkásznak vagy nem kell vagy nem akarok. – szólt és felém nyújtotta a whiskys poharat. Ugye nem zavar, ha tegeződünk? Az idősebb jogán felajánlom. Igyuk meg a pertut! Proszit!
Leültem a székbe és kerestem a kandi kamerát. Szinte magatehetetlenül vettem el a poharat és ittam meg a pertut Viktorral, a miniszterelnökkel.
– De hát… miért én? – kérdeztem, amint ki tudtam magamból pár szót préselni.
– Mert a többiekkel nem beszélhetek nyíltan. Felépült bennük egy kép. Megzavarodnak, ha mást látnak. Nem engem szeretnek, hanem a pózt, amibe harminc év alatt belemerevedtem. Tudod milyen nehéz ezzel élni? Mint Tutanhamon arany szarkofágja, úgy vesz körül a saját imidzsem. Már nem is emlékszem, milyen az, amikor valaki hátsó szándék nélkül beszél velem… Harminc éve vagyok pozícióban, Laci! Még három és beérem Kádárt. Elveszett bennem a felcsúti srác, aki imádott focizni. Egy poszt lettem.
– Azért nem foglak sajnálni. Lassan tiéd a teljes magyar média, van egy stadion a házad kertjében és kisvasútállomás van a kapud előtt… Mészáros Lőrinc néven te vagy az egyik leggazdagabb magyar és szinte teljhatalommal irányítasz…
– Sikeres vagyok, ez igaz. És szerinted ez boldoggá tesz? Amikor este, lefekvés előtt hozzábújok a feleségemhez, szerinted nem vagyok ugyanolyan ember, mint bárki más? Kételyekkel, félelmekkel, örömökkel, bánatokkal? Gyerekkorom óta tudom, hogy tehetséget kaptam. Karizmát. Képességet arra, hogy vezessek és én semmi mást nem csináltam, mint haladtam az úton, amit a csillagom a számomra kijelölt. Erőt gyűjtöttem, pénzt és kapcsolatokat. Te talán nem ugyanezt csinálod? Talán nem mind ugyanezt csináljuk? Csak nekem több volt az eszem, elszántságom és kitartásom, mint másoknak. Ki volt még képes a nyolcvanas évekből egészen máig töretlenül vezetőnek maradni?
– Nem vitatom, nagy tehetségű, kivételes politikus vagy. Érted a nép nyelvét. De miért nem próbálsz meg inkább minél többet javítani a helyzetünkön? Miért a barátaidnak, a vejednek, a pártkatonáknak szórod el a pénzt, amiből építhetnéd a közjót is?
– Látod, ezért jöttem el hozzád. Tetszik az idealizmusod. Tudod, annak, amit elértem, ára van. Az én apám legfeljebb két pofonnal indított útnak, nem egymillió dollárral, mint Trumpot az övé. Sokan láttak bennem fantáziát, ezért fektettek belém. Soros György, magyar cégek és külföldiek. A politika olyan, mint a háború: pénz kell hozzá, pénz és pénz! Vissza kellett adnom, hasznot kellett hoznom nekik. Ezért ők építhettek autópályát, stadiont, metrót… Te kihez lennél inkább hűséges: ahhoz, aki segített neked, amikor szükséged volt rá, vagy egy hat osztályt végzett nyugdíjashoz Nyékládházán? Szegényből sok van, pártfogóból kevés.
– De ez visszaélés a hatalommal!
– Nem. Ez maga a hatalom. Ilyen a természete. Annyi idősen, mint te, még én is így gondolkodtam. Tudod, harminc év alatt, aki nem liberális, annak nincsen szíve. Harminc felett, aki még mindig liberális, annak nincsen esze. Szerinted hol nem így történik? Amerikát majd Obama irányítja, és a Wall Street – aki egyébként felfedezte és pénzelte – majd nem szól bele, mit tegyen… Láttad az indiánok harcát az olajvezetékkel szemben? Hol voltak ott Obama csodás elvei?
– Talán igazad van… de hogyan tudsz elszámolni azzal a rengeteg gyűlölettel, ami záporozik rád?
— Van egy angol mondás – nem dakota! – mondja és jóízűen nevet. Sőt! Hátradőlve kacag a fotelban. “Haters are gonna hate” – a gyűlölködők gyűlölni fognak. Téged talán nem gyűlölnek? És érdekel? Pedig nem vagy harminc éve közszereplő. Én is sokáig akartam, hogy mindenki szeressen, aztán rájöttem, hogy ilyet az én szakmámban nem lehet. Már megint az a kérdés: kihez vagy hű.
– De hiába hazudod a népnek, hogy Magyarország jobban teljesít, ha minden téren dőlünk össze! A fiatalok menekülnek, a románok hamarosan beelőznek, és kibírhatatlan a közhangulat. Miért nem dolgozol együtt okos emberekkel, akik tudnának minőségi szakpolitikát csinálni?
– Szerinted mitől vagyok még mindig, harminc év után is vezető? Az oroszlán is elmarja a gyerekét a falkából, ha veszélyt jelent rá. Én se vagyok hülye, hogy belső ellenségeket neveljek magamnak! Tudod, miért engem választanak meg? Mert nem adok másik alternatívát. Navracsicsot elküldtem Brüsszelbe, Lázárt és Rogánt egymásnak ugrasztottam, hogy kifárasszák és elerőtlenítsék maguk magukat, Kósa régen veszélyes volt, ma már mi is jókat mosolygunk rajta néha… Nem kellenek a Vitézy Dávidok. Csak a baj van velük.
– De ha egyszer ők a hatékonyak, ők hoznak megoldásokat…
— Az az ember, aki magától is képes hatalmat szerezni, sohasem lesz lojális. És a lojalitás a legfontosabb, ezt hidd el nekem. Okos, visszakérdező, belekérdező olvasókkal, vagy sok, mindent lájkoló olvasóval lesz népszerűbb a blogod? Vitázni akarsz vagy vezetni?
– És mi van a közhangulattal? Feláldozod Magyarországot a hatalomért? A fiatalok menekülnek külföldre, plakátokon szítasz gyűlöletet, a parlamentben úgy beszélsz, hogy felfordul az emberek gyomra, nem adsz csak a saját embereidnek interjút!
– Igyál még egy korty whiskyt erre a nagy felindulásra! Én is jót akarok ennek a népnek, tévedsz, ha azt hiszed, az ördög én vagyok. Csak fent kell tartanom egy rendszert, amiben az én nagy családom, az egész párt jól élhet. Ki-ki, ahogy tud. Isten, haza, család – csak fordított sorrendben. Elköltöznek a fiatalok… hát komolyan gondolod, hogy akármilyen jól és hatékonyan kormányzunk, itthon maradnának? Mi még csak most kezdjük, amit a Nyugat már évszázadok óta épít. Szerinted miattam nem Manchester United a Ferencváros és miattam nem Champs-Élysées a Váci utca? Gyűlölet… Laci! Mi egy nem létező embercsoport ellen szítottunk gyűlöletet! Mi tudott volna ártalmatlanabb lenni, mint behergelni a magyarokat ezerkétszáz bevándorló ellen, akiket aztán be se fogadtunk…
– És az itt élő ötvenezer muszlim? A melegek? A cigányok?
– A cigányságról pont lekerült a teher. Most nem őket fújolják. Melegek meg muszlimok… ezek marginális kérdések, pár tízezer ember egy tízmilliós országban. Parasztáldozat. Akárcsak az a két szerencsétlen rendőr a Teréz körúton. Hát nem szerencsénk volt, hogy pont a népszavazás előtti hétvégén robbant az a bomba? Micsoda jó időzítés… persze tragikus is egyben…
– Nem érzed, hogy cserbenhagytál minket?
– Nem érzed, hogy bűnbakot keresel? A magyar egy veszekedős, félázsiai népség. A szemébe mézes-mázos, a háta mögött gyalázza a vezetőjét, csináljon bármit is az. Emlékszel Mátyás királyra, az igazságosra? Valahogy csak megmérgezték, nem?
– De mit kezdjünk egy illiberális demokráciával?
– Mert a liberálissal mit kezdenél? Mit fog kezdeni Amerika Trumppal? Mit fog kezdeni Anglia Farage-zsal és Boris Johnsonnal? Az elveik, a csomagolásuk szebb. De őszintén azt gondolod, hogy Soros Gyuri bácsi önzetlen segítséget nyújt a demokrácia terjesztéséhez? Egy jótét lélek? Aki tiszta eszméket képvisel, aztán egyszer csak, kvázi “véletlenül”, bedönti a fontot? Szeretem az idealizmusod.
– Akkor se tudom elfogadni.
– A te székedből én se tudnám, ahogy egy időben én se tudtam. De ahogy mondtam: a hatalomnak ára van. És azok az emberek, akikért te most úgy gondolod, hogy harcolsz, kéjjel és kész örömmel húzzák majd ki az akasztófád alól a sámlit, ha megfordul a széljárás. Meg akarod váltani a világot? Vasárnaponként szoktunk beszélni egy korodbeli férfiról, akinek hasonló tervei voltak, és azok szögezték fára, akikért tenni akart. Akármilyen nehéz elhinned, de ha odáig jutottál volna az úton, ameddig én, te is ilyenné váltál volna. Mert máshogy nem megy. Ha Magyarország a zár, én vagyok a kulcs. De a kulcsot reszelik a zárhoz és nem fordítva – én csak olyanná váltam, amilyenné Magyarország miatt válnom kellett, hogy sikeres legyek.
Felállt és tűnődve nézett ki az ablakon. Hosszan figyelte, ahogy a hajnal első fényei megvilágítják a fagyos pesti utcát. Lehajtotta az utolsó korty whiskyt, fáradt, karikás szemekkel rám nézett, és megköszönte a beszélgetést. Szívemre kötötte, hogy mindenképpen írjam le, amit a zárról meg a kulcsról mondott. Barátságosan megütögette a vállamat, és kilépett a szobából. Utánamentem, hogy ajtót nyissak, de már nem volt sehol. A semmiből jött, és a semmibe ment tovább. Mint minden politikus, akinek életében szobrot emeltek.
2016. december 13.
2022. októberében - elhagyom a Facebookot és nem fogsz többet értesítéseket kapni tőlem.
Ha szeretnéd továbbra is olvasni az írásaimat, kérlek iratkozz fel a hírlevelemre IDE KATTINTVA!
Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!
