Ösztönös igényünk van a rendre. Igényünk van elismerni a jót és helyre tenni a rosszat.

A lány izzadtan lihegve intett felém: jöjjek. A szívem a torkomban dobogott. Nem, az nem lehet, hogy ő is…

Egy brazil jiu jitsu edzésen voltam és – mint mindig – aznap is vertek, mint a cimbalmot. Ez ilyen. Az első évben sikerélmény helyett leginkább csak kék-zöld foltokat szerez az ember. De hogy még ez a lány is megverjen!

Kék öve volt. Évek óta edzett. Pár nappal korábban történt, hogy egy hatvan kilós kék öves srác (jó, Európa-bajnok…) úgy mosta fel velem a padlót, hogy percekig tartott kibogozni a kezeimet a lábaimból.

De most valami elemi ösztön, valami állati férfiúi hiúság fájdalmasan üvöltött fel bennem: nem, nem, nem hagyom, hogy egy nálam harminc kilóval kisebb lány is pozdorjává verjen! Nem!!!

Úgy estem neki, mint aki az életéért küzd. Tekerem, csavartam, erőből, elszántságból… és győztem. És újra egymásnak feszültünk, és én száz kilóm minden erejével, gombócba gyúrt és sarokba vágott önbecsülésem minden elkeseredésével mentem neki újra.

Pár perc telt el, mire megértettem, hogy ő nem az a kék öves. Hogy ő sosem lesz Európa-bajnok. Hogy ő egy aránylag gyenge, de végtelenül kitartó, végtelenül tiszteletre méltó tagja a csapatnak, aki mások helyett magával versenyez.

És akit ezért mindenki szeretve tisztel a teremben.

És akit én látványosan, öt percen keresztül gyúrtam a földbe.

Az utolsó csatánkban már úgy küzdöttem vele, ahogyan eleve kellett volna: ésszel, odafigyeléssel, ahogyan az erősebbnek illik a gyengébbre vigyáznia. De ekkorra már késő volt.

Minden harcművészettel foglalkozó csapatban van egy íratlan szabály: ha valaki bántja a gyengébbet, a legerősebb teszi helyre. Úgyhogy amint lejárt a mi párosunk ideje, a terem másik sarkában egy óriás sötét árnyék emelkedett a plafonig és intett felém: menjek.

A szupernehézsúlyú feketeöves versenyatléta úgy várt rám, mint a medve a vadászra az ismert viccben. A szeme sarkából egy csapat izzadt ember figyelte, ahogy odamegyek hozzá, és mint egy bűnbánó kiskutya, aki pár perce tépte ki a gazdi kedvenc fotelének bélését, kezet adtam neki, és elkezdődött életem egyik legnehezebb menete.

Mármint senki se értse félre: nem úgy volt nehéz, mintha bármit is tudtam volna tenni ellene. “Mentorom” mosolyogva, vigyázva, szeretettel, de bivalyerejének és évtizedes tudásának teljes pompájában trancsírozott bele a földbe.

Aztán újra.
És újra.
És újra.

Amint lejárt a menetünk, élő húslevesként, egy izzadtságpocsolya közepén úszó zsírcseppként lötybölődtem ki a tatami szélére. Bár a vétkem nem volt szándékos, bizony mondom: megérdemeltem.

Hogy őszinte legyek, örültem, hogy így esett. Jó volt érezni, hogy ha csak egy kicsi, falakkal körülhatárolt térben is, és egyetlen időpillantban ugyan, de volt igazság a Földön.

Mert azt hiszem, ösztönös igényünk van a rendre. Igényünk van elismerni a jót és helyre tenni a rosszat. Valahogy így lesz csak teljes a világ – ezért vagyunk annyira frusztráltak például a híreket olvasva.

Azt hiszem, a következménynélküliségnél még szenvedni is jobb. Mármint ha tényleg megérdemeltük.

(A kép illusztráció. )

Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!

agoston-laszlo4

Témák, amikről tudnunk kéne

Ma nincsen működő közmédia Magyarországon - de van számos téma, amiről beszélni kéne.

Mélyen. Hitelesen. Alaposan.

Ezt vállalom.

agoston-laszlo4

Töltsd le az alkalmazásomat a telefonodra!

Telepítés
×
Scroll to Top