A nyilvánvaló testi egészségi kérdéseken túl lelki egészségi problémákat is okoz a pandémia. Depressziót, szorongást, agressziót és még ki tudja, mit…Csak nézd meg az egyébként is alpári és minősíthetetlen magyar kommentek hova fajultak, hova alacsonyodtak még tovább egy év alatt! Ezzel ugyanúgy foglalkozni kéne, mint a fizikai egészséggel (és nem, nem a járványszabályok megszegése árán…), mert ennek is igen súlyos egyéni és társadalmi következményei lesznek.
Én például egy éve vagyok hol jobban, hol kevésbé bezárva, elválasztva a természetes emberi kapcsolatoktól.
Nem ünnepelhetem meg édesanyámmal a születésnapját.
Nem találkozhatok barátokkal.
Nem utazhatok Magyarországra.
Nem tarthatok élő előadásokat.
Nem tudok más környezetbe kerülni, mint a lakásom falai.
Fuldoklom – és még fogok is fuldokolni pár hónapig.
De amikor ezt kimondom, egyből el is szégyellem magam: hát mit nyavalygok, amikor mások meg szó szerint, fizikailag fuldokolnak? Mi az én szobafogságom ahhoz képest, hogy orvosoknak és nővéreknek eddigi életük legnehezebb időszakán kell átmenniük? Mi az én helyzetem azokéhoz képest, akik betegek, akiknek egy szerette belehalt vagy akik súlyos hosszú távú szövődményekkel „gyógyultak” fel? Vagy azokhoz képest, akiknek éppen összeomlik a vállalkozása vagy elismert művészként segédmunkára kényszerülnek?
Biztos vagyok benne, hogy rengetegen nem merünk, szégyenlünk panaszkodni. És ez baj.
Mert attól még, hogy másnak rosszabb, még senkinek sem lett könnyebb. És fontos lenne, minden nappal egyre fontosabb, hogy foglalkozzunk a pandémia lelki betegeivel is.
A 18 évessel, akinek elmaradt a szalagavatója.
A 25 évessel, aki nem tud randizni, egy lakásban egyedül hervadozik időtlen idők óta.
A 35 évessel, aki három gyerekkel szorult be egy panellakásba.
A 45 évessel, aki nem tudja, miből fog kenyeret adni a családnak nyáron.
Az 55 évessel, akinek fáj a hasa, de kerüli a kórházat, és otthon fél, hogy mi is lehet a baja.
A 65 évessel, aki nem látta a gyerekeit hónapok óta.
A 75 évessel, aki köszöni, jól van, de retteg, mert nem akar a szeretteitől távol, egy lélegeztetőgépen meghalni.
Ezeket az embereket sem kéne magukra hagyni – amellett, hogy nyilván a járvány megfékezése most a legfontosabb cél.
Amit én tenni tudok ezügyben az annyi, hogy bátorítalak: merd megélni, hogy neked is szar! Merj beszélni róla, merj segítséget kérni, ha úgy érzed!Mások még rosszabb helyzete nem teszi a tiédet (vagy az enyémet) könnyebben elviselhetővé.
Jogod van, hogy neked is fájjon. Ezt először el kell fogadnunk, a problémát először el kell ismernünk ahhoz, hogy elkezdhessünk feltápászkodni ebből. Én például diétázni és sportolni kezdtem, hogy ha egy nap vége lesz ennek az őrületnek, ne legyen teljesen elvesztegetett idő, amit elzárva töltöttem. És fejlesztem magam, illetve a projektjeimet, mintha nem lenne holnap.Belemenekülök abba a hitbe, hogy ezek egy nap – majd amikor kiengednek minket – kamatozni fognak.
Engem ez a hit tart mozgásban. Kell, hogy neked is legyen valami kapaszkodód. És ne félj segítséget kérni, ha nem találod a magadét!
2022. októberében - elhagyom a Facebookot és nem fogsz többet értesítéseket kapni tőlem.
Ha szeretnéd továbbra is olvasni az írásaimat, kérlek iratkozz fel a hírlevelemre IDE KATTINTVA!
Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!
