Miért borzasztó a “mi is felnőttünk valahogy”

Számomra megdöbbentő, hogy hány szülő nem akar jobbat a gyerekének, mint amit ő kapott. A “mi is felnőttünk valahogy” mondat az esetek 90 százalékában gusztustalan.

Mert az egy dolog, hogy nekünk “valahogy” kellett felnőnünk – de nem az lenne a szülői, állampolgári, emberi kötelességünk, hogy a gyerekeinknek JOBBAT adjunk tovább?

A “mi is felnőttünk valahogy” általában valami bűn relativizálása után hangzik el. Például amikor a Zeneakadémián a vizsgák előtt ma már nemzetközi hírű művészek rettegtek kisbabapózba görnyedve két hétig attól a félelemtől, amit a Nagynevű Intézet tanári karának egyes tagjai nyomasztottak ránk a többiek hallgatólagos támogatásával félévente anno – ha panaszkodtunk, a válasz mindig ez volt. Mi is túléltük, mi is elvégeztük valahogy.

Az, hogy az újak ugyanúgy nyomorodnak meg, ahogyan az elődeik, sokaknak talán elégtételt is jelent. Ha én nem kaphattam meg más se kaphassa meg. Tudod, ez a magyaros “dögöljön meg a szomszéd tehene“.

Orvos barátom mesélte, hogy nekik is voltak ilyen “lélekrohasztó” professzoraik. Egy barátjával rengeteget szoktak ezen dühöngeni fiatalon… aztán eltelt harminc év, meglátogatta az akkor már professzor barátját, és kiderült, hogy ugyanaz a diáknyúzó, lelki terrorizáló állat lett belőle, mint akik annyira kínozták őt korábban.

(Ilyenkor persze nem arról beszélek, hogy ne legyen elvárás. Hogy dédelgessük a gyerekeinket – hanem arról, hogy legyünk velük humánusak, emberiek.)

De amikor valaki azt válaszolja “mi is felnőttünk valahogy“, hiányolom nem csak a jobbító szándékot, a felelősséget is. A felnőtt, tudatos ember felelősségét, amit a világ, az utódjai iránt érez. Azt a gondolatot, hogy jobbá tegye, ami jön, mint amiből ő jött.

Egy barátom úgy szokta mondani: “azt akarom, hogy az én gyerekeim a vállamról induljanak el fölfelé“. És az ő gyerekei valóban jobban is nőttek fel, mint ahogyan ő felnőtt.

Azok a tanárok, akik tüntetnek, kiállnak, próbálnak kiáltani, pontosan azok, akik nem hajlandóak annyival elintézni, hogy “mi is felnőttünk valahogy”. Szerintem már az csoda, hogy egyáltalán tanár még valaki Magyarországon. Ha pedig még harcolni is kész – odaadnám bájerzsolt lovagkeresztjét is neki.

Mert ott lenne valójában az állami kitüntetések helye, ahol a jövőért tesznek, ahol emberek a rosszat jóra próbálják fordítani. És a társadalom teljes súlyával kéne, hogy ránehezedjen azokra, akik a gyerekeiket ugyanabba a mocsokba nyomják le, amiből ők is jöttek.

Lustaságból. Érzéketlenségből. Szaremberségből.

Azokra, akik nem a vállukról akarnák elindítani a következő generációt, hanem akik még rájuk is állnak, hátha az elnyomásukkal feljebb kerülnek. Hiszen ez történt velük is. És ők is “felnőttek valahogy“.

2022. októberében - elhagyom a Facebookot és nem fogsz többet értesítéseket kapni tőlem.

Ha szeretnéd továbbra is olvasni az írásaimat, kérlek iratkozz fel a hírlevelemre IDE KATTINTVA!

 

Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!

agoston-laszlo4
agoston-laszlo4
Scroll to Top