Pár éves lehettem, amikor a szüleimtől kaptam karácsonyra egy kisvasutat. A mai napig tudom, mi volt ráírva a dobozára, a szekrényem fő helyén volt, akaratlanul is minden nap elolvastam egyszer: “PIKO KOMPLETT ANLAGE”. Emlékszem, amikor a karácsonyfa alatt először játszottunk vele apámmal. Ezek azok az emlékek, amiket valahova mélyre, egy puha, kibélelt rekeszbe tesz el az ember, nehogy bajuk essen.
Anyám sokszor mesélte, hogy az egyik teherkocsiért – és direkt csak azért – a legnagyobb havazás közben is bement a városba (az nem volt a szett része), hogy meglegyen estére a fiának a fa alá. Mai, felnőtt fejjel belegondolva tényleg nagy ajándék volt ez az akkori anyagi helyzetünkben…
Eltelt húsz év és a kisvasút előbb a szekrény tetejére, majd a padlásra került. “Jó lesz egyszer az unokáknak.” Én diplomákat gyártottam gyerekek helyett és sokáig nem néztünk rá, mígnem egy tetőfelújítás közben valahogy kinyílt a doboza és kiesett belőle – a semmi. A kisvasutat ellopták.
Családi tragédiaként éltük meg a kisvasút elvesztését. Hívtuk a felújítást végző munkások főnökét, hogy mi történt, ők szabadkoztak. Mi – ez nevetségesen fog hangzani, de mégis – gyászoltunk. Lett nagy botrány, ígérgetés. Ma már úgy gondolom, talán tényleg nem ők voltak azok. De ez a végeredmény szempotjából édesmindegy.
Évek teltek el megint, egyre közelítettem a harminchoz, a szüleim pedig régen nyugdíjba mentek már, amikor eszembe jutott valami. “PIKO KOMPLETT ANLAGE”. Ez állt a dobozon. Ott volt a szekrényem fő helyén, akaratlanul is minden nap elolvastam egyszer. Mi lenne, ha megkeresném Vaterán? Tudtam, hogy az egyik kocsi egyedi volt, amiért anyám vállalta a hóvihart, de a többi… És igazam lett! Perceken belül leütöttem villámáron pár ezer forintért, szép állapotban.
Karácsony volt újra, Szenteste az egyre ráncosabb kezű szüleimmel. Már nem szoktunk igazán nagy ajándékokat adni egymásnak, az együtt töltött időt mind jobban értékeljük. Azt, hogy van és hogy végre kikapcsolom a telefonomat. Mégis volt egy nagy doboz a fa alatt. Én adtam kettejüknek közösen. Felbontották és kicsit könnyes lett mindannyiunk szeme.
Egy negyed évszázaddal későbbi Szenteste az én nyugdíjas anyám ült a sínkör közepén, apám kezelte a váltót és újra járt a kisvasút. Amit tőlük kaptam egykoron. És ami majd egy nap az unokájuk öröksége lesz.
2022. októberében - elhagyom a Facebookot és nem fogsz többet értesítéseket kapni tőlem.
Ha szeretnéd továbbra is olvasni az írásaimat, kérlek iratkozz fel a hírlevelemre IDE KATTINTVA!
Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!
