Hrutka Rudi nem tudja, de mi szerepeltünk együtt a tévében: ő az angoloknak rúgott egy kegyetlenül, irgalmatlanul, szív- és hálószaggatóan nagyot, én pedig tinédzserként torkomszakadtából üvöltöttem neki a Népstadion felső karéjából. Ő volt a gól – én voltam a vágókép.
Most megismétlődni látszik a helyzet. Kiállt Gulácsi Péter mellett, aki kiállt a szivárványcsaládokért. Újra betalált, ünnepelni kéne, de ehelyett őt találják be és a kiállásáért kiállítják: megválik tőle a munkahelye, a Spíler TV.
Megint ordítani kéne – én belülről ordítok.
A gólja 1999- ben gyönyörű volt, de komoly focikultúrával bíró országokban nem lett volna történelmi. Azért ahol Ronaldók és Beckhamek játszanak hétről hétre, ahol Bajnokok Ligája döntőt játszanak és világbajnokságot nyernek a csapatok, megesik az ilyen.
De nekünk, magyaroknak, nem ez jutott. Nekünk meg kell becsülnünk az olyan fantasztikus pillanatokat, mint az, ’99-ben… emlékszem, még Hajdú B. hangja is elcsuklott!
Egy egészséges országban a kiállása sem lenne különleges. Biccentést igen, tapsot már nem ér: hiszen ahol nem fasizmus és gyűlölet van, az természetes, hogy valaki szerethet, hogy valaki lehet egyenlő és szabadon szólhat retorzió nélkül.
De nekünk, magyaroknak, nem ez jutott. Nekünk meg kell becsülnünk az olyan pillanatokat, amikor valaki egyenes gerinccel áll a képernyő vagy a billentyűzet elé. Mert ritkák. És kevesen képesek rá.
Hrutka Ruditól van egy aláírt fotóm otthon, a szobám falán. Rögtön az angol kapus, Seamané mellett, akinek azt az irgalmatlan gólt vágta, Lisztes és Gera között, az aranylabdás Roberto Baggio és a manchesteri zseni Paul Scholes társaságában.
Tinédzserként nekünk ők, az akkori válogatottak nyitottak ablakot a világra. Miattuk láthattuk a „nagyokat” közelről – és ezért őket minden tisztelet megilleti.
Húsz évvel később Hrutka (és Gulácsi) megint ablakot próbált nyitni, hogy jöjjön be egy kis friss levegő a XIX. századból meg a zsidótörvények idejéből itt maradt áporodott szag helyett.
Nem az ő hibája, ha ezért lecserélik. Sőt, törvényszerű is. Ahol amatőr és rosszindulatú a közeg, a kiemelkedő játékosok fuldokolnak. Sokan el is mennek légiósnak.
De amikor – ennek ellenére – okoznak szép pillanatokat nekünk, azt nagyon meg kell becsülni. És megköszönni, ahogyan én most meg is köszönöm neki.
2022. októberében - elhagyom a Facebookot és nem fogsz többet értesítéseket kapni tőlem.
Ha szeretnéd továbbra is olvasni az írásaimat, kérlek iratkozz fel a hírlevelemre IDE KATTINTVA!
Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!
