Ma délben Anglia egy percre megdermedt. A rádió megszakította adását, és a feleségemmel némán néztünk magunk elé a szoba mélyén.
Ma van pont egy éve, hogy az első lezárás elkezdődött – a mai napot pedig a Nemzeti Megemlékezés Napjává (National Day of Reflection) tették Nagy-Britanniában. Amikor mind megállunk egy pillanatra, hogy fejet hajtsunk a COVID több, mint 125 ezer halálos áldozata előtt.
Arra kérték még a lakosságot, hogy este nyolckor egy szál gyertyával mindenki álljon ki az ablakba vagy a háza küszöbére. Emlékezzünk azokra, akik már nem lehetnek itt, és emlékezzünk rá, hogy együtt vagyunk a bajban.
Ezekért a pillanatokért szeretem ezt az országot. Ezekért a pénzen nem megvehető, hatalmas apróságokért.
Egy civil szervezet, a végstádiumú betegeket segítő Marie Curie Alapítvány kezdeményezte, majd a közös ügyet felkarolta a kormány és a sajtó.
125 ezer ember… lassan mindenkinek van ismerőse, aki áldozatául esett a járványnak – mégha sokan nem is kerültek bele a statisztikákba, mert bár hosszú távú életminőségromlást eredményező súlyos szövődményekkel, de „szerencsésen” túlélték…
De Neked mégsem ezt szeretném elmesélni. Azt az érzést szeretném átadni, hogy milyen, amikor a gyengét nem hátrahagyják, hanem felemelik (mégha ezer helyen lyukas is a rendszer). Amikor a gyásznak nem áll útjába hazudozás és önmagunk mentegetése.
Gyászolni márpedig alapvető emberi igény. Gyászolni, ki szeretteket, ki egy elveszett évet, ki egy a karanténban egyre távolodó hazát.
Örülök, hogy adtak keretet siratni. Másokat és magunkat. Főhajtás után lehet felemelt fejjel menni tovább.
(A képen a Queen Elizabeth Egyetemi Kórház személyzete.)
2022. októberében - elhagyom a Facebookot és nem fogsz többet értesítéseket kapni tőlem.
Ha szeretnéd továbbra is olvasni az írásaimat, kérlek iratkozz fel a hírlevelemre IDE KATTINTVA!
Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!
