Egy születésnapi csoda Angliában

Hát ez jó volt!

Úgy egy hete keresett meg ismetlenül egy férfi: a testvére is Bristolban él, most lesz születésnapja, de a Brexit meg a karantén miatt nem igazán tudja, hogyan kedveskedhetne neki. És arra gondolt, hogy… énekelhetnék neki egyet az ablaka alatt “a nevében”.

Őszintén bevallom, nem szoktam ilyesmit elvállalni, de nagyon tetszett a gesztus, az hogy színesíteni tudom valakinek az életét ebben a nagy szürkeségben.

– De hol lakik? – kérdeztem. – A lezárás miatt nem igazán lenne szerencsés messze menni…

Ami ez után történt, azt napokig nehezen hittem el. Az ismeretlen férfi egy térképet küldött, és én azt hittem, rossz térképet nézek: a saját utcánk volt rajta, és a testvérének a háza bejelölve – negyven méterre a mi lakásunktól!

1700 kilométerre Magyarországtól gyakorlatilag teljesen véletlenül egy kőhajításnyira lakunk egymástól.

Elvállaltam.

Ma volt a nagy nap. Már két napja rosszul aludtam: vajon tudok még egyáltalán énekelni? Nem adtam énekhangot egy éve… nem volt hol, hiszen most mindenki mindig otthon van napközben is… és nem volt koncert, nem volt kinek.

Lelkiekben úgy készültem – és úgy izgultam is! -, mintha legalább a milánói Scalaban lett volna szólóestem. Tévéközvetítéssel.

Aztán persze minden rendben zajlott. Kezemben egy nagy táblával – amin az előadásaimat szoktam tervezni – álltam meg a ház előtt, és a metsző hidegben egy olasz barokk dallal köszöntöttem az ünnepeltet.

Hogy ne üres kézzel menjek, a könyvemből vittem egy dedikált példányt, és még vagy egy órát beszélgettünk utána – tartva a két méter távolságot persze.

Nagy élmény volt. Az ő születésnapján én is kaptam az ajándékot – kicsit kinyújtóztattuk a lelkünket annyi gubbasztást után.

Fúj ez az átkozott sarkvidéki szél, de már melegednek a nappalok. Tombol ez az átkozott járvány, de már – az oltások miatt – mintha látszana a fény az alagút végén…

Azt mondják, itt, Angliában Húsvétra talán elérjük a kellő átoltottságot. Húsvétkor feltámadunk!

Scroll to Top