Aki a tanárokat nem védi – ostoba. Ostoba, mint az, aki levágja az aranytojást tojó tyúkot, ostoba, mint aki elküldi a gyümölcsös gondozóit, mert “nélkülük is nőnek a fák”.
Az az oszág pedig, amelyik hagyja pusztulni az oktatását, egy-két generáción belül tönkremegy. Nem csak anyagilag, emberileg is. Ki merem jelenteni, hogy – rögtön a szüleim után – a legtöbbet az életemben a tanáraimtól kaptam. Ha sikeres lettem, ha boldog lettem, ha jó ember lettem – nagyon nagy részben ezt nekik köszönhetem.
Nekem személy szerint hihetetlen szerencsém volt: nem csak nagyszerű iskolába jártam (Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnázum), de nagyszerű tanáraim is voltak.
Ha nem Kaszab László, Szabó Zoltán, Pollmann Teréz, Herczeg Gabriella, Szilva Jánosné és még sok más (szégyellem is, hogy kihagyok többeket!) nagyszerű pedagógus tanít, akik nem csak értették a szakmájukat, de elhivatottak is voltak, akik szenvedélyesen akartak többé tenni minket… akkor ma nem az lennék, aki vagyok. Akkor ma sokkal szegényebb lennék.
Mind lelkileg, de még anyagilag is.
Ha nem lett volna Bartal Lajos, Széll Rita és H. Németh Lujza, sohasem kerülök a Zeneakadémia közelébe sem. Ha nem lett volna Sólyom-Nagy Sándor, Erdei Péter, Kovács Sándor és még sok nagyszerű akadémia tanárom, ma sokkal kevésbé tudnám élvezni az életemet, mert annyi maradt volna ki, amit elmondani sem tudok.
Iszonyú szerencsés vagyok, mert még folytatni tudnám a sort sokáig… Papp-Váry Árpád, Nagy N. Péter… de a legtöbbjük amúgy sem mond a legtöbbeknek semmit…
Mert ők az én gyümölcsösömet ültették, az én tüzem csiholói voltak, az én életemet tették többé. A legtöbb, amit kivételesen szerencsés emberként köszönetként tehetek és mindig tenni is próbáltam, hogy tovább adom a gyümölcsöket, amiket az ő tanításaik termettek bennem, tovább adom a tüzet, amik ők gyújtottak. Használom, amit kaptam tőlük.
Persze, kellettem ehhez én is, az én akaratom, az én munkám, az én odaszánásom – de látom, hogy nagyon sokaknak, akikben ugyanígy meg lett volna az ész, az erő, és az oly szent akarat már nincs vagy nem úgy adatik meg a lehetőség. Egyre kevesebbeknek, hogy pontos legyek.
Magyarországon már most is elképesztő a tanárhiány – de még elképesztőbb lehet a jó tanárok hiánya. Mert ameddig nincsen a szakmának megbecsültsége, csak a szent őrültek mennek tanítani – és már ők is egyre kevésbé.
(Egy csoportban láttam tanárt ruháért koldulni. Hogy legyen miben bemennie a diákjai elé. Azt hiszem, magában hordozza az a nép a büntetését, amely ezt megengedi…)
Az én egykori legjobb tanáraim közül is sokan hagyták el a pályát. Ki nyugdíjba, ki külföldre, ki a versenyszférába, ki a sírba tért. Sajnos értem, hogy sokakat miért nem zavar ez. Mert nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy jó tanárok tanították volna – és a rossz tanár sokszor rosszabb a semminél is. Kárt okoznak, pusztítanak az ember legvédtelenebb, legzsengébb korában.
Hány embert láttam már, aki soha nem mert énekelni, mert egyszert egy énektanár azt mondta neki, nincsen hangja! Hány embert láttam már, aki elkönyvelte magát butának, mert egy pályára alkalmatlan pedagógus butának nevezte!
A tanár, az oktatás statégiai erőforrás, nemzeti érdekű energia. Pont annyira fontos, mint az áram és a gáz. Sőt, fontosabb, mert a hideget túlélni sok módon lehet, de a fejekben fényt gyújtani a legnehezebb mesterség.
Csak köszönni tudom egykori tanáraimnak és mestereimnek az időt és az energiát, amit belém fektettek. Hálás vagyok, mert az ő szavaik az én gyerekeimben is tovább fognak élni, és fényt gyújtanak generációkon át.
És küzdenem kell, hogy ne gyűlöljem azokat, akik ócska haszonvágyból elfújják a gyertyáikat, kivágják a gyümölcsösöket, amiket ők évek, életek munkájával építettek.
Őszintén szólna nem is vagyok benne biztos, hogy szükséges ez ellen küzdenem.
2022. októberében - elhagyom a Facebookot és nem fogsz többet értesítéseket kapni tőlem.
Ha szeretnéd továbbra is olvasni az írásaimat, kérlek iratkozz fel a hírlevelemre IDE KATTINTVA!
Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!
