A koronavírus láthatatlan, mentális áldozatai

Borzasztó fontos lenne, hogy ne feledkezzünk meg a COVID mentális, pszichológiai áldozatairól sem. Azaz gyakorlatilag mindannyiunkról.

Emlékszel? Egy évvel ezelőtt még sokan ajándékba kapott szabadságként tekintettünk az egészre. Arra 2-3 hétre, esetleg egy hónapra, amíg ez az egész lezárás-dolog tart majd.

Aztán ez a szabadság csak nőtt, nőtt, nőtt, és elvesztette szabadság-jellegét.

Börtön lett az otthon, és miután kipihentük magunkat, elkezdtünk egyre jobban belefáradni. Mára pedig minden tartalék kimerült.

Egyre több szakításról és szétköltözésről hallok. Egyre több “a hülye” a kommentkben, a boltokban… Van, aki megházasodni nem tudott. Van, aki az édesanyjától elbúcsúzni.

Egy barátom mondta: akit ez az egész nem visel meg lelkileg, attól félni kell – és nem szabad félnünk elismerni, ha lassan bekattanunk.

Aztán ott vannak azok, akik körül kaszál a halál, és minden pillanatban várják, hogy értük is eljön-e. Idősek, betegek, de egyre inkább akár a negyvenesek is.
A félelem is felőröl – az sem csoda talán, ha sokan éppen ezért inkább a homokba dugják a fejüket és az önhazugságba meg a mesék világába menekülnek. Érthető, csak ön és közveszélyes viselkedés.

Mint amikor a gyerek azzal reagál a stresszre, hogy a függöny mögé bújik, becsukja a szemét, befogja a fülét és hajtogatni kezdi: “ez nem velem történik, én nem is vagyok itt”!

Észre se veszik, mennyi fájdalmat okoznak már pusztán a tagadásukkal is azoknak, akik viszont elvesztették valakijüket. Mert elég őrjítő azt hallgatni, hogy nincs is az a járvány, amibe egy szeretted éppen nem rég belehalt.

Elszigetelve érezzük magunkat nem csak fizikailag, de érzelmileg és mentálisan is. Szétnézünk a hírekben, és pofán csap az “itt mindenki megbolondult???” fullasztó érzése.

A szellemi zombiapokaliszis.

A “vicc” az, hogy a másik oldalon ugyanezt érzik. Itt lenne az állam szerepe közbelépni oktatással, tájekoztatással, azzal, hogy mindent kézben tart és jól szervez, de legalább elégségesen, azzal, hogy nem hazudnak éjjel és nappal…

Tényleg: azt észrevetted, hogy ma már nem divat az őszödi beszéd mondatait idézni? Hogy “elkúrtuk” meg hogy “hazudtunk éjjel és nappal”? Már az önkritika nélkülieknek is van ennyi önkritikája…

Nem sorolom, mert végtelen a sor. Rengeteget vesztettünk egy év alatt. Ki az egzisztenciáját, ki a szeretteit, ki az egészségét, ki a lelki egészségét, ki a józan eszét. Ki többet egyszerre.

Ha egyszer kijövünk ebből az egészből, remélem, meg is tudjuk majd gyászolni ezt közösen és le is tudjuk majd vonni a megfelelő konzekvenciákat.
Odáig viszont fogadd el nyugodtan, hogy nincsen veled baj, ha ez az egész összetört. Ártatlanul zártak börtönbe minket. Mégha a bezárásban sokan el is veszítették az ártatlanságukat.

Keress meg egy pszichológust, ha teheted. Nem szégyen az. Általában sem, de most a legkevésbé.

Ha nem teheted, hívj fel valakit és ne félj gyenge lenni: hidd el, ő sincs jobban.

Ha még csak ezt se teheted, legalább engedd magadnak azt, hogy dühös legyél a világra. Hogy haragudj. Hogy sírj. Hogy elárulva érezd magad.

És keress egy olyan célt, valami távlatot, amire tudsz várni, aminek a távoli ábrándja kicsit tartja benned a lelket. Nekem néhány találkozás az. Újra látni édesanyámat. Meginni egy sört egyik-másik barátommal. Tartani egy élő előadást… a fene se gondolta volna egy évvel ezelőtt, hogy ezek a legnagyobb álmaim lesznek…

Lehet, hogy – mint már eddig is többször – erről is kiderül majd, hogy csak délibáb, nem oázis. De kell, hogy valami erőt adjon tovább menni ebben a lelki, szellemi, érzelmi sivatagban.

Mert azért ennek is van vége. Ahova egyszer mocskosan, kimerülten, megégve, éhesen és szomjasan az életre, de elérkezünk majd.

Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!

agoston-laszlo4

Témák, amikről tudnunk kéne

Ma nincsen működő közmédia Magyarországon - de van számos téma, amiről beszélni kéne.

Mélyen. Hitelesen. Alaposan.

Ezt vállalom.

agoston-laszlo4

Töltsd le az alkalmazásomat a telefonodra!

Telepítés
×
Scroll to Top