Ezekben a pillanatokban lesz pontosan 4 éve, hogy leszálltunk Londonban a repülőtéren. Két ember két csomaggal, az egyik csomagban a táska szerkezetébe rejtett gyűrűvel, hogy másnap megkérjem a kezét.
Egyszerre hullámzott bennem a megszabadulás eufóriája és a mindent vesztés üressége. Az utóbbit máig nem dolgoztam fel teljesen, az előbbit máig minden nap újraélem.
Ma pont két év van még az angol állampolgárságig. Az út kétharmadát már megtettük. Igazából semmit sem jelent majd a gyakorlatban, ami fontos lenne és most nincsen meg. Egy fokkal még távolabb leszek attól, ami miatt eljöttem.
Honvágyam nincs. Soha nem is volt. Abuzív kapcsolatba nem vágyódok vissza. Emlékek vannak, amik hiányoznak. Emberek, akik már szintén nem élnek ott, helyek, amiket már bezárattak, a társulatom, a két évtizedes tudatos munkám eredményei, amiket tehetségtelen nímandok erodáltak naponként.
Nem hiányzik Magyarország. A legkevésbé sem. Az életem hiányzik, amit Magyarországon nem élhettem.
Hat éve kezdtem nyilvánosan írni. Úgy érzem, amit a közéletről lehetett, mindent elmondtam – többször is. Addig próbáltam tenni, amíg úgy éreztem, van remény, aztán próbáltam Veletek együtt feldolgozni a traumát, hogy nincs.
(Hány órát fecséreltem el az életemből színvonaltalan emberekkel kommentekben hadakozva!)
Most, ahogy én is egyre távolodom, ahogyan Magyarország is egyre kevésbé látszik ki a gödörből, amelybe a segítő kezet köpködve csúszott, nekem is egyre kevesebb a mondanivalóm.
A következő hónapokban még kimenekítem, ami számomra igazán fontos, és lassan vége.
Otthon már itt vagyok, és ide vágyódom haza. Itt hagytak élni – mégha szűkebb is lett az életterem, mint ott, ahova lepottyantott a gólya.
Nagyon sokan néznek le, akik otthon maradtak, mondogatják, hogy „mindig csak egy szar bevándorló maradok”.
De legalább szabad. Nem bábja és nem jobbágya senkinek.
Az meg, hogy itt mi lesz belőlem… csak rajtam múlik. Nem az ispán tesz a polcra, ha jól törleszkedem, és nem kell óvodában megbukott gázszerelőknek hajbókolnom alamizsnát remélve.
Csak azt sajnálom, hogy ennyit vártam. Hogy nem korábban tettem meg, amikor még hajlékonyabb az ember lelke, és kisebb a hátrahagyott csomag…
De legyen jól, ahogyan volt! Előre nézzen, aki felbukni nem akar!
Ma négy éve szálltunk le Londonban a reptéren. Örülök, hogy így volt. Boldog vagyok, hogy megtettem.
(Másnap ennek a toronynak a tövében kértem meg a feleségem kezét. Ha olvastad a Fapados exodust, hát ez a helyszín hozzá. )
2022. októberében - elhagyom a Facebookot és nem fogsz többet értesítéseket kapni tőlem.
Ha szeretnéd továbbra is olvasni az írásaimat, kérlek iratkozz fel a hírlevelemre IDE KATTINTVA!
Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!
