Emlékszem, egy éve milyen sokan haragudtak rám, amikor azt mondtam, egy diktatúrát nem lehet demokratikus választáson megdönteni.
Mindenféle áruló és fideszbérenc (!) lettem, mert azt mondtam, Magyarországon nincsen valós társadalmi igény a (gyökeres) változásra, és nincsen valódi ellenzék.
Aztán valaki azt mondta a választások után, hogy prófétai szavak voltak. Miközben ezt bárki láthatta, aki a valóságot nézte, nem a vágyait.
Az, hogy Ady Endre szavai 100 év után ugyanannyira érvényesek, az hogy Berzsenyi szavai kétszáz év után ugyanannyira találnak, hogy a Pató Pál úr már 175 éves lassan… azért el kéne, hogy gondolkoztasson.
Vajon az előttünk járó generációk mind rosszabbul próbálkoztak javítani a helyzeten? Jobbak lennénk, mint Széchenyi, aki aztán bele is halt a próbálkozásba?
Igen, történelmileg pont egy olyan időszak után vagyunk, amikor majdnem sikerült. A rendszerváltás hitet adott arra, hogy ki lehet törni a feudalizmusból, az utambátyám-rendszerből, a jobbágyvilágból, az erős vezető iránti elkötelezett vágyódásból.
Az EU később ráadásul pénzt adott, rengeteg pénzt, hogy ezt végre tudjuk hajtani.
A keserűség nem a realitásnak szól, mert Magyarország realitása pont az, ami most történik. A keserűség annak szól, hogy sokan hittük, hogy lehet más. És igen, lehetett is volna.
Megvolt a történelmi lehetőség. És igen, annyira kevésen múlt. És igen, annyira kár.
Mert Magyarország lehetett volna Közép-Európa, és Magyarország lehetett volna egy tündérország.
De a demokráciához demokraták kellenek. És abból sohasem volt elég. A demokráciához művelt, gondolkozni, dönteni képes emberfők kellenek. Tömegével.
Oktatás, ami ezeket képzi és létrehozza. Elvárás. Igény.
Az nem elég, ha a nyugati életszínvonalat akarja egy nép megcélozni. Ahhoz a mechanizmusok is kellenek. Ahhoz polgárság kell. Ahhoz szemléletmód kell.
Igen, kevésen múlt. Lehetett volna. Fogjuk a fejünket, mint néző a döntő kilencvenedik percében kihagyott tizenegyes után.
De a generációs, sőt, évszázados lehetőség elment. A társadalom visszagravitált oda, ahol kényelmesen érezte magát.
Orbán egyszer meghal. A rendszere is változni fog. De a milliók, akik kiépítették, a milliók, akik tettek vagy hallgattak, akik nem demokraták, aki ebben szocializálódtak – maradnak.
A migráns két évtized múlva is szitokszó lesz, mert az a kisgyerek, aki öt éve ezzel csúfolódott az óvodában, kis eséllyel növi majd ki.
Amit Miska megtanul, Mihály sem felejti el.
Azok a gyerekek, akiket ma nem szaktanár tanít, akiknek nem lesz érték a tudás, húsz év múlva sem valószínű, hogy tanultabbak lennének.
És ha te magániskolába járatok is a gyereked – a közeg ez lesz. És még ilyenebb.
Persze lesz változás. Lesz újjáépítés. Egyszer minden diktatúra véget ér és nagy fellélegzés jön utána. Felcsillan megint a remény. De nem tudom, ennyi gyűlöletkeltés után, lesz-e a magyar társadalom belátható időn belül valaha elfogadó, nyitott, demokrata.
El fogja-e majd valaha fogadni két azonos nemű ember szerelmét az, akit ma ellenük uszítanak. Kijöhet-e majd a nő a konyhából? Lesznek-e elvek is az érdekek mellett?
Mi kellene vajon ehhez?
Persze, lehet, hogy nincsen igazam. Azt, hogy egyetértesz-e, ítéld meg magad. De nem fogom neked azt írni, amit hallani akarsz csak azért, hogy jobban szeress.
Sajnálom, ha fájnak a szavaim. Sajnálom, ha fájtak a tegnapi szavaim. Sajnálom, ha fájni fog holnap.
De a kérdés nem az, hogy tetszik-e, amit írok, hanem, hogy igaz-e. Hogy ha leveszed a „majd a következő választáson” – szemüveget, mit látsz.
Hogy mi a valóság, ha nem csak a vágyaidat akarod látni.
2022. októberében - elhagyom a Facebookot és nem fogsz többet értesítéseket kapni tőlem.
Ha szeretnéd továbbra is olvasni az írásaimat, kérlek iratkozz fel a hírlevelemre IDE KATTINTVA!
Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!
