Lehet, hogy én eddig is tudtam angolul, csak féltem megszólalni?

Egy bristoli kávézó teraszán ülünk. A nap hétágra süt, és Simon, a hórihorgas angol színész, aki mostantól a nyelv- és akcentustanárom lesz, érdeklődve hallgat.

Feszengek. Mint a gyermek, aki az anyja elvesztése után a traumától dadogni kezdett vagy túlzottan félénkké, visszahúzódóvá vált, úgy némultam meg én is, amikor – sok százezer honfitársamhoz hasonlóan – az anyaországom kitagadott.

Talán ezért is írtam könyvet. Hogy ezt valahogy feldolgozzam, és hogy segítséget nyújtsak másoknak is feldolgozni a hazájuk elvesztését – még ha helyileg a határai között is maradtak.

Szóval ott ülünk Simonnal, a hórihorgas, don quijotei búsképű lovaggal, hogy felmérje, mit tudok. Érdekes, hogy kritikát a nyelvtudásomra eddig kizárólag csak magyaroktól kaptam. Az angoloknak mindig voltam elég jó. Persze kérdés, hogy vajon elmondták-e volna, ha nem…

De hát pont ezért vagyok itt! Hogy egy szakmabeli pénzért őszinte legyen! És hogy végeredményként ne beszéljek olyan kapanyélrecsegtető akcentussal, mint a nyelvtudására éppen oly’ büszke magyar miniszterelnök…

Sok idő volt rávenni magam. Kimerészkedni a kő alól, ahová bújtam. Megmozdulni a dermedtségből. Megpróbálni elfogadni a tényt, hogy amit eddig építettem, a gyerekkorom óta nagy műgonddal és szeretettel építgetett homokváramat, egy banda vásott gyerek összerombolta, és most az alapoktól kell újat kezdenem.

De vajon hogyan mondják angolul, hogy “vásott gyerek”?

Szóval beszélgetünk. Leginkább én beszélek. Az egykor volt operatársulatomról, akikkel vagy két tucat előadást tartottam régen angol nyelven, mielőtt félni kezdtem beszélni. Magyarországról. Rólatok, akiknek e sorokat is írom, és akik kevés híján az utolsó kapaszkodóim maradtatok a múltam felé.

És nagy feszengésemben egyszercsak Simon megszólal:

– Na jó… álljunk le… mit csinálunk mi itt?
Döbbent arcot vágok. Nem értem.

-Az alapján, amit írtál nekem, azt hittem, te nem tudsz rendesen angolul.
-Nekem azt mondták…
– Akkor szarjál rájuk! Egy óra alatt három szó volt, amit rosszul ejtettél, 95 százalékban helyesen beszélsz és minden szavad érthető. Csak hadarsz.
– Igen… próbálok gyorsan beszélni, hogy úgy tűnjön megy…
– Nem kell. Tíz perce egy száz évvel ezelőtti angol filozófus munkáját fejtegeted nekem szerinted nem úgy tűnik, mint akinek megy?

Úgy ülök ott, mint akinek évek után hívja fel a figyelmét egy kedves ismeretlen, hogy minek sétál, ha szárnyai vannak?

Lehet, hogy én eddig is tudtam angolul, csak féltem megszólalni? Hogy annyira belém ültették a görcsöt, hogy nem is a nemtudás, hanem a görcs akadályozott?

– Nos… én rajtad segíteni nem tudok, mert nem kell. Akcentusod ugyan van, de nem zavaró. Pénzt kérni én tőled nem fogok – viszont ha van kedved, jövő héten is fussunk már össze egy sörre! Kedvelem a történeteidet! – mondja, és a búsképű lovag arca egy kacsitásra felderül.

Azóta angolóra helyett inni járok Simonnal. Néha megállít, és a használt helyett egy jobb megoldást javasol. Kezdem azt remélni, hogy barátok lettünk.

És kezdem elhinni, hogy megy. Hogy tudok. Érzem, hogy egyre kevésbé dadogok. Csak online, vagy ha magyarok is hallják…
Az akcentusom pedig úgy döntöttem, marad. Azt mondta, ezzel a fizimiskával, három ékezettel a nevemben “első látásra angollá” úgysem válhatok.

Én pedig – mindezzel együtt vagy mindezek ellenére – a magyarságomra Bartóktól Radnótiig igenis büszke vagyok.

Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!

agoston-laszlo4

Témák, amikről tudnunk kéne

Ma nincsen működő közmédia Magyarországon - de van számos téma, amiről beszélni kéne.

Mélyen. Hitelesen. Alaposan.

Ezt vállalom.

agoston-laszlo4

Töltsd le az alkalmazásomat a telefonodra!

Telepítés
×
Scroll to Top