A kéthetes karanténunk aznap ért véget, itt Angliában, amikor beütött az országos lezárás. Amint kimehettünk volna az utcára, egyből fordulhattunk is vissza, és most újra tilos másokkal találkoznia – jópár kivétellel – mindenkinek. 0-24.
Ami érdekes, hogy senki sem ellenőrizte, hogy a karantént betartjuk-e, és piros cetlivel se bélyegezték meg az ajtónkat. Az angol kormány azt feltételezte, hogy betartjuk a törvényt, nem próbálta karhatalommal kideríteni, hogy szabályt szegünk-e.
Érdekes ez a különbség, amit még mindig nehéz megszokni: hogy itt az ártatlanságodat feltételezik először, azt, hogy biztos nem akarsz csalni.
Például az adóhatóság nem csinál próbavásárlásokat, egy sajtpapírra is lehet számlát írni, ha nem stimmel valami, büntetés helyett először megkérdezik, segíthetnek-e.
Nincsenek katonák az utcákon gépfegyverrel riogatva a vírust és még inkább a polgárokat. Itt sok rendőrnek nincs is fegyvere.
Érdekes beleszokni, hogy jár az ártatlanság vélelme. Hogy nem állíthat meg a rendőr azért az utcán, hogy igazolnod kelljen: nem vagy bűnöző. Mert miért is feltételezné, hogy az vagy, ha semmi rosszat nem csináltál?
Nem állíthat meg csak azért, hogy ellenőrizze az izzókészletet. Feltételezik rólad, hogy saját magad és a közösség érdekét szem előtt tartva magadtól is odafigyelsz.
És feltételezik, hogy magadtól sem leszel olyan barom, hogy elhagyd a kéthetes karantént, ezzel veszélyeztetve másokat. Feltételezik, hogy felnőtt vagy, és nem tartanak folyamatos fenyegetés alatt, hogy jól viselkedj.
Hogy ez mennyire működik? Van-e, aki megszegi a szabályt? Természetesen van. De kevesebb, mint elsőre gondolnád.
Mert talán az állampolgárait folyamatosan fenyegető Magyarországon nincs?
Érdekes a szemléletmódbeli különbség. A szabad embert nem szédíti meg, ha nem tesznek korlátokat köré. A felnőtten gondolkodó ember korlátai belülről fakadnak: nem azért nem ülök részegen autóba, mert nem szabad, hanem mert nem akarok.
Őszintén nem tudom, mi lenne, ha felnőttként és partnerként kezelnék a magyarokat is. Valószínűleg egy darabig – hiszen hosszú történelmi korok alatt vérünkbe ívódott, hogy túlélni csak így lehet! – nyakra-főre játszanánk ki a szabályokat.
Mint a rossz gyerek, amikor kimegy a tanár a teremből, és úgy érzi, ha nem látják, mindent szabad.
Ám aztán – idővel – talán felnőnénk a feladathoz. Ha segítenének.
Nem lopnánk, ha azt látnánk, hogy következetesek a szabályok, hogy nem lopják ki a szemünket azok, akiket vezetőnek választottunk.
Ha olyan rendszer lenne, amiben ügyeskedés, protekció és kenőpénz nélkül is lehet.
Ha nem lennél balek, mert szabályos akarsz lenni és nem az szegné meg elsőnek a szabályt, aki hozza…ha lenne erkölcsi súlya bárminek.
Ha nem arra használnánk az erkölcs szót, hogy másokat tegyünk tönkre és alázzunk meg.
Talán egy idő után kialakulna az igényünk a demokráciára is. Nem akarnánk folyamatosan királyt, egy erős apafigurát, egy „rendet tartani képes” diktátort választani, ha engednék, hogy megszülessen bennünk a belső igény a rendre.
Talán egy idő után nem akarnánk, hogyha nekünk rossz, akkor másnak is rossz legyen.
Érdekes érzés 30 fölött megtapasztalni, milyen az, amikor felnőttnek tart az állam. Amikor nem liheg egy hajdú a nyakamban, hogy ellenőrizzen és kínpadra vonjon, ha kell.
Hogy az állam hisz bennem, hogy nem akarok rosszat, és magamtól sem játszom ki a szabályokat.
Hogy tisztelnek, nem törik rám a hálószobám ajtaját, hogy kivel, hánnyal és milyen neművel szexelek. Hogy együtt akarnak működni velem.
Időnként még most is nehéz megérteni.
(A képen: rendőr a londoni pride felvonuláson még a koronavírus előtt. )
2022. októberében - elhagyom a Facebookot és nem fogsz többet értesítéseket kapni tőlem.
Ha szeretnéd továbbra is olvasni az írásaimat, kérlek iratkozz fel a hírlevelemre IDE KATTINTVA!
Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!
