Az ablakon kinézve ketten sikontgatnak gyermekded örömmel: a szomszéd lengyel hatéves – és a feleségem.
Csodálom mindkettejük életörömét. Ahogyan a kiáltásaikból és mozdulataikból visszatükröződik mindannyiunk örökölt képessége az örömre. A kisgyerekből még magától, a feleségem szemeiből rám nevető kisgyerekből pedig komoly védelmi munkák árán.
Tudom, hogy rengeteget dolgozott rajta, hogy ne tudják kiölni belőle.
Az ablakban állva nézem, mint egy vén isiászos angol lord a függöny mögül. Észrevesz. Rám kiált:
– Ne legyél hülye! Gyere már!
Elmosolyodom. Cipőt húzok és kimegyek. Az ajtó előtt a haragosfekete ég hófehér pöttyökre szakadva hullik a fejünkre. Hullik. Szakad.
A szomszéd lengyel apuka szánkón húzza fel és alá az angol és lengyel szavakat gurgulázó kisgyerekét.
Gyúrok egy hógolyót, és a páromat – vigyázva, nehogy fájjon! – hátba dobom vele. Megfordul, és fény csillan a szemében. Játszunk, mint a gyerekek.
Mélységes béke van. Emberi, felszabadult, lélekmelengető béke.
Felnézek a vastag égre és magamban némán kérlelem a felleget:
„Menj még keletre! Vágj át a csatornán és az Alpokon! Menj, és ahol majd gondtól sötét lelkeket és haragtól sötét tekinteteket találsz, szakadj le újból… Vigyél a gyerekeiknek és a bennük élő gyerekeknek örömet! És békét.
Amilyen most itt van. Puhát, mint a frissen hullott hó.
Szaladj! Már nagyon várnak.”
2022. októberében - elhagyom a Facebookot és nem fogsz többet értesítéseket kapni tőlem.
Ha szeretnéd továbbra is olvasni az írásaimat, kérlek iratkozz fel a hírlevelemre IDE KATTINTVA!
Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!
