Bristolba pár perce megérkezett az első hó.

Az ablakon kinézve ketten sikontgatnak gyermekded örömmel: a szomszéd lengyel hatéves – és a feleségem.

Csodálom mindkettejük életörömét. Ahogyan a kiáltásaikból és mozdulataikból visszatükröződik mindannyiunk örökölt képessége az örömre. A kisgyerekből még magától, a feleségem szemeiből rám nevető kisgyerekből pedig komoly védelmi munkák árán.

Tudom, hogy rengeteget dolgozott rajta, hogy ne tudják kiölni belőle.

Az ablakban állva nézem, mint egy vén isiászos angol lord a függöny mögül. Észrevesz. Rám kiált:

– Ne legyél hülye! Gyere már!

Elmosolyodom. Cipőt húzok és kimegyek. Az ajtó előtt a haragosfekete ég hófehér pöttyökre szakadva hullik a fejünkre. Hullik. Szakad.

A szomszéd lengyel apuka szánkón húzza fel és alá az angol és lengyel szavakat gurgulázó kisgyerekét.

Gyúrok egy hógolyót, és a páromat – vigyázva, nehogy fájjon! – hátba dobom vele. Megfordul, és fény csillan a szemében. Játszunk, mint a gyerekek.

Mélységes béke van. Emberi, felszabadult, lélekmelengető béke.

Felnézek a vastag égre és magamban némán kérlelem a felleget:

“Menj még keletre! Vágj át a csatornán és az Alpokon! Menj, és ahol majd gondtól sötét lelkeket és haragtól sötét tekinteteket találsz, szakadj le újból… Vigyél a gyerekeiknek és a bennük élő gyerekeknek örömet! És békét.

Amilyen most itt van. Puhát, mint a frissen hullott hó.

Szaladj! Már nagyon várnak.”

Scroll to Top