Operaházi debütálásom története

Ágoston László bio photo By Ágoston László

“Nagy a baj, Laci! Reggel kórházba került a négy énekesből az egyik!” - kapom a hírt péntek délben a karmesterünktől. Rohanok a főpróba helyszínére, ahol mindenki beöltözve, a zenészek behangolva, két forgatócsoport kereszttüzében várja, hogy elkezdhesse a munkát. Kétségbeesés és tanácstalanság. A lakatlan sziget magyarországi ősbemutató, senki se tudja a szerepet - fél év előkészítése és egy másfél hónapos próbaidőszak után 36 órával a teltházas premier előtt úgy tűnik, le kell mondani az előadást, a Moltopera debütálását az Operaházban.

Egy órával később krízismegbeszélés a művészeti igazgatónál. A rendező nem megy bele - jogosan -, hogy valaki a “színfalak mögül” kottából beénekelje és … és ki játszaná? A helyzet pattanásig feszült. Veszek egy nagy levegőt és bemondom:

– Majd én megtanulom addigra a szerepet.

Csönd. A rendező szemöldöke a tarkójáig szalad, a művészeti igazgató kérdezi, hogy mennyire vagyok ebben biztos. (Kis kiegészítés: ekkoriban az Operaházban szinte kizárólag marketingesként ismertek.)

– Én nem küldelek be a csalánosba, de ha magadtól mész, vissza se tartalak - mondja és megállapodunk: másfél nap múlva beugrással debütálok az Operaházban. Én, a marketinges, menedzserfiú.

A jelmeztárban állok, leveszik a méreteimet. Beszélgetünk a szabóval:

– Melyik produkcióba készülsz?
– A lakatlan szigetbe.
– Az nem holnapután lesz?
– De igen. Beugrás.
– És tudod a szerepet?
– Nem még.

Megakad a centiző kéz, elkerekedett szemekkel rám néz.

– Bátor vagy…

Bátor a fene! Félek, mint a tűztől. Évek óta nem énekeltem “komolyan”, már tényleg “menedzserebb” lettem, mint énekes… De mi a frászt csináljak? Maradjon el, amire évek óta készülünk, amire az egész csapat gyakorolt és próbált? Külön “öröm”, hogy a fél magyar zenei élet jön a premierre… neves kritikusok… áh…

Előadás mínusz 40 óra: megérkezik a lakásomba András, a zongrista és Zsófi, a rendező. Elkezdjük tanulni a darabot és a rendezést.
Előadás mínusz 35 óra: éjfél körül hazamennek. Zsófi megkönnyebbül. Ő csak a lakásomon jött rá, hogy egyébként én énekes is vagyok, Zeneakadémiát végeztem, egyáltalán el tudom énekelni, ha sikerül megtanulni addig…
Előadás mínusz 30 óra: hajnali négykor abbahagyom a tanulást. A párnám alá teszem a kottát. Minden vudura szükségem lesz…
Előadás mínusz 25 óra: az első és egyetlen próbám a csapattal. Mindenki próbál segíteni. Tanulom a zenét, a szöveget és a rendezést. Négy órát aludtam.
Előadás mínusz 21 óra: elsírom magam a színpadon. Hagynak egy kicsit, aztán folytatjuk.
Előadás mínusz 18 óra: hazaérünk Andrással. Eszünk egyet és veri tovább a fejembe a darabot.
Előadás mínusz 10 óra: Andrást hazaküldöm pihenni. Holnap nagy nap lesz…
Előadás mínusz 1 óra: az éjszakát végigtanultam (sok-sok recitativo…), az öltözőben ülök. Egy széken a jelmez kikészítve. Tükör. Mint a filmekben.

A rendező az előadás előtt bejelenti a beugrást és azt, hogy az ő kérésére a kezemben kottával fogok énekelni (fél, hogy beborítanám a darabot). Pár perc és jelenünk…


Vége. Megcsináltuk. Egyszer se néztem a kottába. Tőri Csaba karmester minden intésével a tenyerén hordozott, szinte hallottam, ahogyan a kollégák telepatikusan szuggerálták a fejembe a szöveget, a közönségből pedig áradt a szimpátia. Sok operaházi dolgozó is belógott állóhelyre. Mindenki kiváncsi volt, mit tud az új operatársulat, a Moltopera és hogy mit fog egy beugrással kezdeni “a marketinges fiú”. A művészeti igazgató mosolyogva megölel. Nagy siker. Három nyelven írtak rólunk vagy összesen tíz kritikát (itt olvashatóak).

A premierstáb

Este hatalmas stábbuli, hihetetlen megkönnyebbülés. Pártíz méterre vagyunk attól a helytől, ahol a zeneakadémiai felvételimre készülve egy este megálltam a hatalmas Liszt-téri építmény előtt és megfogadtam, ha egyszer engem ide felvesznek, én leszek a valaha volt legbüszkébb diákja. Debütáltam. Büszke vagyok.

*A fentebb látható, az öltözőajtóról készült kép már egy évvel későbbi, amikor újra énekeltem a szerepet. Persze volt öltözőtársam, de amikor odaértem, még csak az én nevem került ki és… fém táblát kaptam… mint az Operaházban rendszeresen fellépő művészek kapnak… ez is egy mérföldkő volt az életemben.

Ne felejtsd el megosztani, ha értesz és egyetértesz!

Tetszett a cikk? Itt lájkolhatod az oldalamat, hogy a következőről se maradj le!

Hasonló cikkeket olvashatsz az alábbi témákra kattintva!