Nem te vagy a hibás!

Ágoston László bio photo By Ágoston László

Az alábbiak szerzője természetesen nem én vagyok, hanem egy hosszú évek óta Svájban élő énekes ismerősöm, Kovách Anna. A kiemelések tőlem származnak.

“Már egy jó ideje pörög ez a szexuális zaklatás téma. Úgy gondoltam én inkább kimaradok belőle, értetlenül nézem hogy most ekkora feneket kerítenek neki, mintha bárkit is meglepne ez. Álszent az egész ahogy most lehozzák a médiában és mindenki nyilatkozik hogy elítéli és hogy húúú hát ilyen megtörténhetet…

A kép illusztráció

Pár napja egy olyan fiatal nő nyilatkozott aki számomra nem ismeretlen embereket direkt nem megnevezve vádolt zaklatással. És akkor jött a felismerés. Egyértelmű volt kikről van szó, habár én „megúsztam” a dolgot, rá kellett jönnöm hogy gyerekként (én akkor voltam 11 éves) bizony fogalmam sem volt hogy mi folyik ott, miért hívtak el fagyizni, miért érdeklődtek a családom után annyira és volt mégis olyan fura érzésem.

Az én szüleim kisvárosban voltak tinédzserek és anyukám valószínűleg nem tapasztalta meg ezt a fajta zaklatást ami nálam gimnazista koromban mindennapos volt. Mert többször is megtörtént hogy sírva mentem iskolába. Szégyelltem magam hogy cicim van, ha szoknyát húztam még okot is adtam az utca emberének hogy utánam kiabáljon, markolássza a mellemet, vagy a metrón a tömegben a farkát a fenekemhez nyomja. Én otthon azt tanultam hogy a felnőttekkel tiszteletteljesen kell viselkedni, hallgatni kell rájuk, mert ők felnőttek és bár nyilván elmondták hogy soha semmit ne fogadjak el idegentől az utcán, az hogy én csak egy gyerek vagyok és ők meg felnőttek, hát ez megmaradt sokáig. Gyerekként még haragudni sem tudtam arra a parasztra aki többször is ide-oda nyúlkált mikor sétáltam a buszhoz, és azért tisztelettudóan bocsánatot kért de azért még egyszer belém markolt. Én zavarban voltam és hát igen, erre senki nem készített fel 12 évesen, mert hát még basszus én csak egy gyerek voltam. És a füttyögő, tapizó, beszólogató egyedek meg hát felnőttek. És mikor elsírtam magam beérve az órámra, az a tanár vígasztalt aki még azért megvárta hogy 16 legyek hogy a szeretőjévé próbáljon tenni. Én nem tudom van-e értelme leírni ezeket, segít-e bárkinek ha elolvassa. Nekem legalább tíz, de inkább több évembe telt mire megtanultam kezelni ezeket a helyzeteket és igyekeztem próbálni nem még jobban elszégyellni magam ha valaki megbámulta a mellemet. De persze ne csak a „felnőtteket” hibáztassuk. A korombeli fiúk is előszeretettel vagánykodtak egymás előtt azzal hogy különböző jelzőkkel illettek. Persze voltam néha szép is. De általában a „melyik Anna? Az a nagycsöcsű?” volt elterjedt. Én meg szégyelltem magam, mintha a legundorítóbb kéjelgő prosti lennék. De nem volt fegyverem ellene akkor még.

Lehet, hogy ha az iskolában erről is szó folyna, ha mondjuk 10 évesen valaki felvilágosít, hogy igen, az ölelés az egy szép gesztus, de bizony vannak felnőttek akik furcsán ölelgetnek és ez bizony nem jó. Akkor sem ha esetleg az az ember a család barátja, vagy netán az edződ. Mert amilyen jólnevelt és naív és tisztelettudó gyerek én voltam, nekem mindez nagyon sokára esett le. Hogy a baj nem velem van. És ha netalán szoknyát merészeltem fölvenni, az sem indok arra hogy valaki alám nyúljon. Lehet hogy ez az egész arra jó, hogy a mostani fiatalokkal erről beszélgetnek osztályfőnöki órán. Lehet hogy nem jó semmire.

Azt sem értem, Svájcban miért tudok felvenni bármit amit csak akarok, míg otthon lógnak ki a pasik a kocsiból mikor elhajtanak mellettem. Otthon takargatnom kell magam, vagy fel kell készülnöm a harcra, hogy bármikor visszaszólhassak, esetleg fizikailag is megvédjem a testemet. Minden esetre ha bárkinek ez erőt ad és ettől kevésbé érzi magát kirekesztettnek, ha valaki beszélni szeretne róla én itt vagyok és vállalom. Tudom hogy nem vagyok egyedül ezzel, és nekem sikerült győztesként átvészelni, felismerni. Nyilván szerencsém is volt, hogy se a gimis, se az egyetemi évek alatt nem szorultam rá a tanáraim által felajánlott „javítási lehetőségekre”. Én tudom hogy szerencsés vagyok. Semmi nem kell hogy életem végéig kísértsen rémálom formájában. Traumák feldolgozva, nem hagyott mély sebet a lelkemben. A tapasztalatomból remélem hogy majd a lányom profitál, és neki már könnyebb lesz. És ha bárki ezt olvassa, és még nem tudná: hidd el, NEM TE VAGY A HIBÁS!

Áldozat vagy? Ezektől a szervezetektől kérhetsz segítséget: magyarországi áldozatsegítók.

Ne felejtsd el megosztani, ha értesz és egyetértesz!

Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy ne a Facebook döntse el, mi jut el hozzád!

Iratkozz fel a hírlevelemre!

* kötelező mezők

Tetszett a cikk? Itt lájkolhatod az oldalamat, hogy a következőről se maradj le!

Hasonló cikkeket olvashatsz az alábbi témákra kattintva!