A legjobb ember, akit ismerhettem

Ágoston László bio photo By Ágoston László

“Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él.”
(Karinthy Frigyes: Előszó)

Mit gondolsz, apa, milyen hangnemben kéne írnom arról, hogy elmentél? Szerinted súlyos legyen, mint a hiányod lesz innentől fogva vagy inkább kedélyes, mint amilyen te magad voltál, amikor a horgászatról, a macskádról vagy a kertedről beszéltél? Igazad van… busongani nincs értelme. Nem történt semmi tragédia.

Te voltál az az ember, aki mindenkit megszelidített. A rólad készült kedvenc képemen egy sündisznót simogatsz éppen. Ő érezte, hogy jó a lelked, téged pedig nem zavartak a felszíni tüskék. Te voltál az, akinek Durci macska mindent megengedett (pedig a durcás szóból származik a neve) és aki most minduntalan, az ajtót nézve vár. Igen, ott ül a szoba közepén és nem találja a helyét. Mert a helye a hasadon van, amikor alszol. Sose tudtam eldönteni ő melegít téged vagy te melegíted őt…

Harmincnégy boldog évet éltél anyámmal. Hangos szóra otthon nem emlékszem, ahogyan engem is tisztelettel neveltél. Igen, a fiút megtanította tisztelni, ahogyan az apa tisztelte a fiát. A tizennyolcadik születésnapomon kezet adtál nekem, egy különös kézfogás ajándékát. Mert idáig nevelőm voltál - mondtad -, de felnőtt férfiként a barátom akartál lenni. Mindig hittél bennem és jobban féltettél bárkinél, amikor a határaimat feszegettem. De sohasem fékeztél, gátoltál volna. Tanítani akartál, nem dirigálni.

Mit beszélek itt múlt időben! Látod, közhelyesen gondolkodom még most is, apa! Mert nem tűntél el csak meghaltál. Olyan ez a múlt idő, mintha mindennek vége lenne, mintha soha többé nem látnánk egymást, mintha azzal a hetven kilónyi kihűlt, merev szövettel bármi is elveszett volna belőled! Marhaság! Az én apám, aki edzőterem és szolárium helyett mindig a szellem napvilágában sütkérezett nem írható le egy több áttétes, máj-, szív-, vese-, tüdő- és mittudoménmégmilyen- elégtelen testtel. Ne haragudj, hogy egyáltalán felvetődött bennem.

Szüleim és a tenger

A tested levetkezve, az utolsó gombok kipattintása előtt, az ágyon fekve rám bíztad, hogy gondozzam azt a temérdek gondolatot, amit ötven év alatt papírra vetettél. Tudod, hogy kritikus vagyok ezekkel, apa! Sokat fogunk még bírkózni mi ketten azokon az elváló igekötőkön és jelzős szerkezeteken. Én máshogy fogom gondolni, te pedig majd meggyőzöl, hogy maradjon csak úgy, ahogyan te akartad. Mindketten tudnánk engedni. Egyikőnk sem teszi.

Nem írok díjakról, kétezer feletti közlésszámról, amit abban a barna noteszben vezettél mindig vonalzóval húzva a sorokat, amíg számítógépre nem került az egész. Nem írok a tizennyolc kötetről. A “nagy műről”, a két Lenkeyről. Az évtizedekig várt és 2008-ban megkapott írószövetségi tagságról. Mit bizonygassam a világnak… Apa… mi tudjuk. Ugye, tudjuk? Nem kell hozzá se lovagkereszt se oklevél.

Megígérem, hogy kiadok egy utolsó, összegző könyvet az írásaidból. Aztán feltöltöm az életműved az internetre. Bárkinek hozzáférhetően. Ingyen. Mert a te humánumod olyan mint a vírus: elég rászabadítani a világra, az emberek elolvassák, beléjük ivódik és bennük szaporodni kezd. Te sosem csak az én apám voltál és most már mindörökké a miénk maradsz.

Látod, apa? Birtokolnálak, nem engednélek. Írnám hosszan ezt a nyavalyás nekrológot, hogy sose kelljen, hogy véget érjen. De véget ér. Ahogyan a földi pálya is. Amit megfutottál. Becsülettel. Sikeresen. Igaz ember mondjára.

Büszke vagyok rád. Még látjuk egymást. Jó utat!

Fiad

Ha méltón szeretnél emlékezni apámra, tölts egy pohár bort és olvasd el egy írását a könyveiben vagy az oldalán ( www.tagostonlaszlo.hu ). Minden részvéttáviratnál többet jelentene… khm… jelent neki. És kívánj neki nyugalmat és jó ihletet. Tudom, hogy ezt az élményt is meg akarja írni. Dolgozni akar. Adni magából a világnak és neked.

Ne felejtsd el megosztani, ha értesz és egyetértesz!

Tetszett a cikk? Itt lájkolhatod az oldalamat, hogy a következőről se maradj le!

Hasonló cikkeket olvashatsz az alábbi témákra kattintva!