Amikor a legváratlanabb ember védett meg egy utcai bandától Budapesten

14 körül lehettem, amikor először támadtak meg az utcán. Utána még többször nyitottak rám bicskát Budapesten, de ez az élmény a “kedvencem”.

Misi barátom akkor kapta meg első mobiltelefonját, és én a földön guggolva írtam fel a számot, ami azóta sem változott, csak már rég van egy külföldi is mellé…

… amikor éreztem, hogy leköpnek.

Felálltam és szétnéztem, ki lehet ennyire… egy nálam egy fejjel kisebb srác állt ott, és röhögött. Kérdőre vontam, mi volt ez, mire anyázni kezdett.

Már nem emlékszem, hogyan jutottunk oda, hogy pár perc múlva Misit elvesztettem szem elől, és tíz hasonlóan nálam egy fejjel kisebb ember vett körbe botokkal.

Támadóm újonnan érkezett segítőiből alakult önbizalma mögül biztos erőfölénye tudtában rábökött az egyik husángosra.

– Petike! Ez a nagydarab g##i szidta az anyádat!
– Én ugyan nem… Azt se tudom, te ki…

“Petike” – szintén egy fejjel alacsonyabb, mert 14 évesen én már 180 centi és 90 kiló voltam, meglehetős méretű kamasz – felém lépett és mondani kezdett volna valamit, de én meguntam:

engem itt ma úgyis összevernek, hát, kiválasztok egyet magamnak és őt fogom “magammal vinni a túlvilágra”, mint Lehel vezér az ellenség császárát.

Amint szememben égő haraggal, az iskolatáskát a földre dobva felé léptem, “Petike” visszariadt. Látszódott, hogy egyikük sem akar “az az egy” lenni a hátuk mögött bujkáló társuk kedvéért.

Előlépett hát első támadóm, és nagy fennhéjázva fenyegetett meg:

“Ismered te a Molnárékat?”

A “Molnárék” egy banda volt ott, a szürkén kopott panelek környékén, akik kisebb lopásokat csináltak, verekedtek.

Én viszont azonnal és gondolkodás nélkül vágtam rá: “És te a Háberléket???”

A Háberlék viszont egy náluk egyel nagyobb banda volt, akiknek a fejét, a Janit, gyilkoságért ítélték el húsz évre nem sokkal később. Egy vasrúddal ölt meg egy kocsmárost párezer forintért.

A hatás elképesztő volt. Miután kiejtettem a számon a “nagy banda” nevét, leengedték a botokat, a srác odaugrott, kezet nyújtott és egyesével bocsánatot kértek. Beszartak.

Már csak egyetlen baj volt: tudtam, hogy Háberlék mindig utánamennek annak, ha valaki hivatkozik rájuk. És a nevükön és a hírükön kívül semmit sem tudtam róluk. Csak azt, hogy most még nagyobb bajban vagyok.

– Anya, a következő három hétben nem megyek iskolába, a házat sem hagyom el! – toppantam a lakótelepi minikonyhában éppen ebédet főző édesanyám elé.

Kérdésére elmeséltem, mi történt, ő pedig összeráncolt szemöldökkel gondolkozott.

– Háberl?
– Háberl.
– Nem egy János nevű fiú ez a bandavezér?
– De igen.
– Olyan 18-19 éves?
– Igen.
– Ott élnek, az XY utca legutolsó házában?
– Igen… de ezt te honnan tudod?

Az én vékony, tanítónő édesanyám kezeit összecsapva felnevetett:

– Hát a Janikát az én közbenjárásomra engedték át harmadikban matekból! Voltam náluk családlátogatáson! Azt mondták, végtelenül hálásak, tartoznak nekem! Na, fiam, ha jönnek ezek a Háberlék, hivatkozz rám! Mondd meg, hogy az Ágoston Erzsike fia vagy és ezt az ígéretet váltottad be!

Végül szerencsére nem is találtak meg. Talán nem is tudtak róla. Nem hiszem, hogy a “tíz kicsi husángos” nagyon mesélt volna az esetről bárkinek.

De anyámmal, az én végtelen béketűrésű, szelíd, csodálatos anyámmal a mai napig hangosan kacagunk, ha eszünkbe jut, hogy a környék legvadabb bandájától bizony az ő szava mentett meg.

(A két banda nevét megváltoztattam, a kép illusztráció. )

Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani másokkal is!

agoston-laszlo4

Témák, amikről tudnunk kéne

Ma nincsen működő közmédia Magyarországon - de van számos téma, amiről beszélni kéne.

Mélyen. Hitelesen. Alaposan.

Ezt vállalom.

agoston-laszlo4

Töltsd le az alkalmazásomat a telefonodra!

Telepítés
×
Scroll to Top