L. Ritók Nóra: Nők a szegregátumokban

Ágoston László bio photo By Ágoston László

Nőként dolgozom velük. Értük. Meg persze a gyerekeikért, de jól tudom, hogy nélkülük nem megy. Próbálom érteni őket, és hozzásegíteni ahhoz, hogy a gyerekeik más munícióval tudjanak elindulni az életben. Hogy ne ugyanazt az utat járják be az életük során, mint a szüleik.

A kép forrása

Sokat tanultam tőlük. Már sok mindent értek, de van, amit nem érthetek. Mert nem vagyok cigány. És nem mélyszegénységben szocializálódtam. Nincs tudásom rá, sem a roma identitás megélésére, sem a szegénység túlélésére. Hogy mit keresek mégis ott? Behúzott a probléma. Mondhatnám úgy is, hogy sokkolt. Nem bírtam nem belevonódni.

Változtatni akarok.

Mert nem akarom, hogy a szegregátumok lányai előtt a főállású anyaság legyen az egyetlen karrier. Nem akarom, hogy gyerekként szüljenek, az elsőtől, akivel az élet összehozta őket, és szüljenek gyorsan egymás után, oda, ahol sosincs elég pelenka, és ismeretlen a bébiétel. Nem akarom, hogy szó nélkül tűrjék a pofonokat, igazságtalanul, csak, mert így szokás. Hogy a családban a legtöbb teher rajtuk legyen, ők szerezzenek be mindent, főzzenek, mossanak, menjenek az iskolába, ha „felhívatják” őket. És ha valami nem úgy alakul, hogy mindenkinek jó legyen, akkor rajtuk adja ki a mérgét bárki a családban.

Nem akarom, hogy harmincéves korukra hiányozzanak a fogaik. Hogy dohányozzanak. Kikezeletlen betegségeik és a rajtuk levő terhek miatt negyvenévesen az öregség jeleit mutassa arcuk, megtört tekintetük. És krónikus betegségek végezzenek velük akkor, mikor más nők előtt ötven fölött, meg a nyugdíj után még kinyílik az élet.

Szeretném, ha tudnának mosolyogni. Nevetni. Egymást támogatni. Büszkének lenni.

Nem akarom, hogy úgy érezzenek, természetes számukra a kirekesztés, a félrefordulás, a hátuk mögötti összesúgás, a táskák szorosabbra markolása. Hogyha a gyerekeik megnőttek, ne legyen más nekik, csak a közmunka lehetősége. Hogy normális munkalehetőségről, munkahelyről ne is álmodhassanak.

Nem bírom megtapasztalni, ahogy anyaként büszkén nézik a prostituálódó lányukat, a bűnözésből élő fiukat, mert közben azt érzik, jó úgy nekik… hiszen úgy van pénzük. Úgy nem nélkülöznek.

A kép forrása

Inkább azt akarom, hogy természetes legyen nekik is a tanulás. Nem a nyolc osztályig, hanem azon túl is. Hogy használják a fogamzásgátlást, és akkor szüljenek, amikor ők is akarják. Hogy az együttlétben a párjukkal ők is fontosak legyenek, ne pusztán alanyai legyenek a kapcsolatnak. Hogy ne alázkodjanak meg a családon belül, ne törölje mindenki a lábát beléjük. Szeretném, ha nem kellene a kútról behordaniuk a vizet, és kézzel mosniuk az egész családra, néha 8-10 emberre is. Olyan jó lenne, ha a paprikás ízű ételeken kívül mást is tudnának főzni. Ha a család néha megköszönné és megdicsérné a főztjüket. Ha nem lenne számukra megszokott a csótány, az egér, vagy a patkány a házakban és a házak körül. Ha lenne mindig elég intim betétjük, ha szükségük van rá. Hogy az életüket ne csak a falun belül éljék, és lássanak a világból többet, mint amit a tv szappanoperái adnak. Mozit, színházat, múzeumot, cukrászdát. Hogy a könyv, az újság része legyen az életüknek.

Jó lenne, ha nem kellene hazudniuk azért, hogy védjék a gyerekeiket, vagy a párjukat. Ha őszinték lehetnének. Ha nem kellene kölcsönkérniük, mert ami a családba befut, az sosem elég a hónap végéig. Ha nem ők alázkodnának meg folyton a kölcsönért könyörgéssel. Szeretném, hogy merjenek és tudjanak kérdezni, ha nem értenek valamit. A hivatalban, az iskolában, az orvosnál, a boltban. Ha résztvevői lehetnének a róluk szóló döntéseknek, akár az önkormányzatokban is.

Mert képesek lennének rá.

De ha nem segítünk, nem tudnak. Akkor csak ismételni tudják azt, amit örökül kaptak otthonról. Mert az oktatás az ő gyerekkorukban sem adott nekik semmit ahhoz, hogy mások legyenek. Soha, senki sem nézett rájuk másképp, mint az anyjukra, nagyanyjukra, sosem voltak helyzetbe hozva.

Pedig attól változnak. Ezt én már biztosan tudom. És ha ők változnak, képesek lesznek változtatni is. Mert a családon belül ők a legfontosabbak. Miattuk marad még egyben a család, mert a nyomorúságban is megszervezik az életet úgy, ahogy tudják. Az értékeik pedig rejtve maradnak. Egész életükre. Velük senki sem törődik, míg ők mindenkivel.

Persze nem mindegyikük képes változni. Sokukban olyan mélyen épült be már mindaz, amiben élnek, hogy nem tudnak másmilyenek lenni. De a többség képes lenne rá.

Kár, hogy olyan kevesen nyújtunk kezet feléjük. A roma nők felé, ott, a szegregátumokban.

L. Ritók Nóra írása a #fgolalkozzunkanougyekkel-kampány kapcsán.

Ne felejtsd el megosztani, ha értesz és egyetértesz!

Tetszett a cikk? Itt lájkolhatod az oldalamat, hogy a következőről se maradj le!

Hasonló cikkeket olvashatsz az alábbi témákra kattintva!