Az én zeneakadémiai (rém)történetem

Ágoston László bio photo By Ágoston László

Ezt évek óta le akartam írni, mégis nehezen görögnek ki a kezem alól a szavak. Sokan kérdezik, miért nem éneklek csak ritkán, hol változtam meg…

A Zeneakadémián is szeretnek címkézni - mint mindenhol. Azt mondják, az első vizsga a legfontosabb, mert ott beáraznak, ott kerül rád, hogy milyen művész vagy. Ha az elsőt elrontod, könnyen rajtad ragadhat, hogy semmit sem érsz. Én elrontottam.

Beléptem a fagyos hangulatú, kriptaszerű hangversenyterembe (2008-at írtunk). Elől ült a tanszékvezető egy asztalnál, mögötte (szigorúan csak mögötte!) a többi tanár és a közönség a széksorokban. Tapsolni tilos volt. Reggel 10 óra.

Tíz darabbal kellett készülni, ötöt elénekelni, ebből kettőt én választottam, hármat a tanári kar. Féltem. A névsorban elsőként én léptem először az oroszlánok közé, nem is indult jól a dolog. De az igazi baj csak akkor jött, amikor összekevertem az ott kiválasztott darabok sorrendjét. Egy hosszú előjátékra számítottam és egy vérbő, “csajozós” olasz dalra: “Táncolj te, lány!” Egyetlen A-dúr akkordot kaptam helyette és rögtön kezdenem kellett volna egy intim, bensőséges Schumann-darabot: “Amikor a szemeidbe nézek, rögtön elszáll minden fájdalmam és bajom”.

_Ez voltam én 2010-ben. A képet Herman Péter készítette.

Ott álltam lefagyva. A zongorista is megzavarodott az én zavaromtól és egy igazi, értékelhetetlen macskazenét rendeztünk. A végén felnézett rám a tanszékvezető és csak ennyit mondott: “Énekelje el újra és próbáljon a kísérőjével együtt szenvedni!”

Ezután majdnem kirúgtak. Évekig rajtam maradt a címke és azóta is bennem van a tüske, hogy nem vagyok elég jó. Azt mondták, kevés a hangom (pedig csak rettegtem); azt mondták, kulturálatlan vagyok: “hogy lehet egy Schumann darabot fermataval (hosszú megállás) kezdeni?”; olvassak több könyvet és tanuljak nyelveket (ekkor már három nyelvvizsgám volt). Volt egy tanár, aki a szemembe nézett és egyszerűen elmondta, hogy nem vagyok alkalmas erre a pályára. Ő el is tanácsolna. A végeredmény 2,6. A tanszékvezető kilátásba helyezte, hogy ha a következő vizsgám is így sikerül, vége.

Minden erőmet összeszedtem a következő félévben. Megacéloztam az idegeimet és készültem, gyakoroltam. Én tudtam, hogy nem ennyi vagyok, amennyit láthattak belőlem… Egy fél évvel korábban az egyik legjobb eredménnyel vettek fel! Közben a környezetem elkezdett lenézni, lesajnálni. Én voltam “a majdnem kettes”. A “fél év múlva úgyis kirúgják”.

A következő vizsgám nagyon jól sikerült. Mindenki meglepődött és elégedtt volt, de 3,4 -nél nem kaphattam többet. Azért az mégse járja, hogy a “rossz énekes” jó jegyet kapjon!(Ugye az az egy tized, mennyire sokat számít…)

_Egy 2011-es vizsgafelvétel_

A következő vizsgám utáni értékelésen csupa gratulációt kaptam. Ilyenkor körbeültünk egy nagy márványasztalt és minden tanár (csupa Kossuth-díjas!) elmondta a véleményét. “Nincsen kritikai észrevételem, gratulálok, nagyszerű teljesítmény!” - így az első. “Nem tudok mit mondani, nagyszerű volt”- így a második és így mindegyikük sorban, amíg el nem értünk az asztal felém eső oldalára.

“Talán a dikciója nem volt az igazi, egyénként nagyszerű, gratulálok!” - mondta A, mire B:

“A dikciója remek, talán a színészi játéka lehetne jobb! Remek teljesítmény, gratulálok!” Válaszolt C:

“Ugyan! A színészi játéka kiemelkedő! Talán a frazírozás lehetne jobb, de kiváló volt, gratulálok!” mire D:

“Kitűnő frazírozás! Nem is mondanék mást. Gratulálok!” Ezekkel az egymásnak teljesen ellentmondó “kritikákkal” lettem 3,6. “De ez már négyes ám! Ugye örül?”

Nem, nem örültem. Majd’ felrobbantam. Már sohase küzdhetem le az első kisiklás bélyegét?

A következő vizsgámat megint elszúrtam. A vizsga előtt egy héttel - akárcsak sok azóta nemzetközi hírű művésszé vált énekes - én is kisbabapózban gyomorgörcsöltem az ágyban, várva “a megmérettetést”. Az önbizalmam a zéróhoz közelített - mitől is lett volna több?

Az utolsó évben felkértek, hogy legyek én a Hallgatói Önkormányzat elnöke. Menedzsment és művészet - nekem való! Összeállítottam a programom, kijelöltem a teljes csapatom (mert abban hiszek, hogy nem személyekre, hanem programokra és annak a végrehajtóira kell szavazni), és miután elsöprő győzelmet arattunk, gőzerővel kezdtük el a megvalósítást. Indítottunk például egy újságot Figaro címen - mindenki legyintgetett, fénymásolt barkácsbutaságra számítottak. Aztán amikor körbevittem az egyetemen egy profi kiadványszerkesztővel megterveztetett, nyomdában nyomott újságot hirdetésekkel (!), aminek a hatodik számához a köztársasági elnök (!) írt előszót, mindenki meglepődött. Nagyon.

Nekem pedig megjött az önbizalmam. A következő vizsgám hirtelen: 4,4. Még négyes… de már kaptam egy felajánlást. Mivel előtte már jártam a BKF-re három évig, elfogytak az államilag finanszírozott féléveim. Csak költségtérítésesen tudtam volna a Zeneakadémián maradni, félévi másfél millió forintért. Azt a felajánlást kaptam, hogy ha ott maradok a masterre, kifizetik nekem ezt az összeget. Ez hat millió forint lett volna… Tehát a “rossz énekes” talán mégsem annyira rossz…

Megköszöntem és nemet mondtam. Nem akartam ott maradni, ahol évekig nem láttak bennem tehetséget (illetve csak kevesen, akiket máig mindenek felett tisztelek).

_Egy másik vizsgafelvétel... hogy remegett a hangom..._

A következő vizsgám - a diplomám - az értékelők szerint még jobban sikerült, csak az eredmény maradt tizedre ugyanannyi:** 4,4**. Egyetlen tized kellett volna, hogy ötössel zárhassam a Zeneakadémiát, de ez sajnos pont nem jött össze. Az utolsó értékeléskor az egyik tanár, az a tanár a következőt mondta:

“László, emlékszem, hogy az első vizsgája után ki akartam magát rúgni. És ezt el is mondtam magának. Hiba lett volna és sajnálom.”

Lassan tíz éve történt, de úgy érzem, csak most bocsátottam meg azt a mondatát, amiért akkor bocsánatot kért. Ami évekre “nem elégnek” címkézett. Nem mások előtt. Magam előtt.

Ha visszahallgatom a vizsgafelvételeket, van ott rengeteg hiba valóban. Nem tagadom, lehet, hogy a diplomám sem érdemelt ötöst. De ha nem címkéznek fel engem az elején, lehet, hogy most nagyon máshol vagyok.

Éppen ezért a “Sorsnak, Istennek, Allahnak, az Univerzumnak” köszönöm, mert szeretem, akivé mára váltam. Nekik pedig próbálom megbocsátani, mint ahogyan azok bocsánatát kérem, akikre én aggattam valaha hasonlókat.

Ne felejtsd el megosztani, ha értesz és egyetértesz!

Tetszett a cikk? Itt lájkolhatod az oldalamat, hogy a következőről se maradj le!

Hasonló cikkeket olvashatsz az alábbi témákra kattintva!