Isten áldozatai - egy kirúgott keresztény története, II. rész

Ágoston László bio photo By Ágoston László

“Hónapokra kiborultam (huszonkétévesen…) és úgy döntöttem, az egész hitnek nevezett, már sok ponton ingó szerkezetet átvizsgálom, újragondolom. Kezdjük az alapoknál: van-e Isten? Van. Ezt nem tudtam, akartam, lehetett tagadni. Kicsoda Jézus? Mi az a Biblia? Mi van a melegekkel, zsidókkal, ateistákkal, muzulmánokkal, törzsi vallásúakkal stb? A házasság előtti szex tiltásával? (Már nem voltam szűz ekkorra, de folyamatos bűntudattal éltem emiatt.) Hosszú, hosszú, hosszú lista…“ (Ez a cikk a Miért nincs Isten, ha van? - egy kirúgott keresztény története című cikk folytatása.)

Hihetetlenül felszabadító érzés volt, hogy “már nem vagyok hívő”. Isten parancsainak nem volt többé hatalma felettem. Isten parancsai… Hát kezdjük…

Életem első szerelme egy szőke, szuperintelligens és szuperizgalmas lány volt. Tizenhat lehettem és ő mást szeretett, amikor elkezdtem udvarolni neki. Rengeteg időt töltöttünk együtt. Én, akinek soha egyetlen késése sem volt tizedikes koráig, volt, hogy tanórákat lógtam el miatta és az osztályfőnöknek kellett az igazolatlanjaimért közbenjárnia. Szerettem szűzen és kiváncsian, de ő mindig ellenállt az ostromaimnak – bár… napról napra jobban éreztem, hogy olvad a jég.

Egy nap Isten (nevében valaki) azt mondta – ne kérdezd, hogyan… egy imaalkalmon vagy egy ifiórán… már nem emlékszem hogy és mint -, hogy nem lehetek vele, mert ő nem hívő. Kitalálhatod mi történt - hisz az élet a legnagyobb forgatókönyvíró: másnap ott volt nálunk, felugrott hozzánk és a szüleim körében ült az asztalnál (ilyen előtte sohasem fordult elő). Emlékszem, úgy megörültem, hogy felugrottam a levegőbe. Bementünk a szobámba… és én elmondtam neki, (Neki, aki aznap azért jött, hogy igent mondjon nekem) hogy Isten akarata szerint nem lehetünk együtt.

A barátaim azzal vigasztaltak, hogy így volt csak igazán teljes az áldozat. Én pedig máig azon gondolkodom, mi lett volna, ha “áldozás helyett” megölelem aznap és nem egy másik “isteni akarathoz” kötődik életem első csókja. Egy másik “isteni akarathoz”, ami sok évre tett tönkre. A közösségünkben volt egy lány – nálam több, mint öttel idősebb. Ennek a lánynak igen erős prófétai ajándéka volt – olyan dolgokat mondott meg másokról, helyzetekről, történésekről, amiket elvileg nem tudhatott volna. Csodáltuk ezért. Álmokat látott, amik beteljesültek, álmokat, amik utat mutattak embereknek – legalábbis mi útmutatásnak vettük ezeket.

Az egyik “prófétai látása” az volt, hogy én leszek a férje. Sok “fundamentalista” református gyülekezetben máig szokás, hogy a lelkész megmondja, ki kit vegyen el. Ebben nem hittem, de igyekeztem mindenben Isten kedvére tenni és ha erről szólt a prófécia… Ráadásul tizenhét voltam és éppen túl az első szerelmen, tomboló hormonokkal és “lekötött kézzel”… végre valaki engem akart.

Az első randinkon megcsókoltam (úgyis a feleségem lesz, hiszen Isten ezt rendelte! – és egyébként se lett erényem a türelem azóta se…), a másodikon azt mondta,

csak akkor folytathatjuk, ha ott és akkor eljegyzem.

Sejtheted, mennyire akartam elvenni tizenhét évesen egy nálam jóval idősebb lányt a második randinkon… de ki vagyok én, hogy szembeszálljak Isten akaratával? Levettem egy kulcskarikát és azzal jegyeztem el. Ott és akkor, a második randinkon. A következő nap pedig vettem két gyűrűt. Összeadtak minket a hétvégén saját kis imacsoportunkban, olajjal kenve meg a homlokunkat (ötödik napja “jártunk” ekkor életem első barátnőjével). Mindenki furcsállta, dehát Isten akarata… az Isten akarata. Innentől kezdődtek a bajok. Semmi közünk nem volt egymáshoz, ő szabásmintákról beszélt nekem és letérített sok olyan utamról, amelyekre évekbe került visszatérnem. Első szerelmemnek verseket mondtam és József Attiláról beszélgettünk, “kiutalt feleségemmel” pedig vagy azon rettegtünk sírva, hogy óvszer és tabletta mellett is nem lett-e állapotos vagy a telefonban próbáltam meggyőzni arról, hogy ne legyen öngyilkos. Volt már sikertelen kísérlete előttem és ha úgy érezte, nem szeretem eléggé többször is azzal fenyegetett meg, hogy gyógyszert vesz be.

Tíz hónapig tartott. Keserves, hosszú, fájdalmas, gyilkos tíz hónap volt. A tizennyolcadik születésnapomat tönkretette a hisztijével, az énekkarunk svájci turnéján megharahudott rám valami olyasmiért, hogy miért nem hívtam fel időben (lemerült a telefonom egyenlege) és kölcsöntelefonnal kellett felhívnom 700 forint per percért (boldog Pannon GSM-idők….), hogy bele se szóljon a telefonba, csak percekig duzzgojon némán. Az utolsó időkben minden reggelt a mosdókagyló fölé görnyedve, öklendezve kezdtem. De nekem

szeretnem KELLETT őt. Isten akaratából.

Már így is sokat írtam róla – talán nem is érdekes ez a számodra ilyen hosszan -, de hidd el, ez csak a felszín karcolgatása, alig pár apróság az egészhez képest.

Aztán eljött az a nap, amikor elegem lett. Amikor úgy döntöttem, hogy nem érdekel, ha megint öngyilkossággal fenyeget. Összepakoltam mindent az utolsó másolt CD-lemezig, amihez köze volt, elmentem hozzájuk, becsöngettem és a kezébe nyomtam egy dobozban. Meg se vártam mit kiabál utánam. Elmentem. Töröltem a számát.

Ekkor írta e-mailben, hogy terhes.

Fentebb már szóltam róla, hogy ez minden szempontból lehetetlen lett volna – de én tizenhét évesen tönkrementem bele. Hogy biztosan ne tudjak jól aludni, néha jeleket küldött. Egy gólyát ábrázoló képet akasztott a lakásunk kilincsére és elmondta a mit sem sejtő barátaimnak, hogy augusztusig (jé, épp kilenc hónap!) nem látjuk viszont. Csodálkoztak. Én sápadtam. Azóta nem láttam. Nem, nincsen ma hatodikos gyerekem… De egy nagyszerű és türelmes lány négy éve kellett ahhoz, hogy egyáltalán képes legyek elhinni, lehet értelmes, működő, nem abuzív egy párkapcsolat. Miért írtam le mindezt és miért ilyen részletesen? Egyrészt, mert „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” – másrészt azért, hogy te ne ess ebbe a hibába. A párkapcsolat csak egyenlő felek között lehet építő és mondok neked valamit, amit – ha lesz ilyen – a Magasságos Ítélőszéke előtt állva is vállalni fogok:

Nincsen olyan isten ezen a világon, aki téged egy megnyomorító kapcsolatba kényszerítene.

Se Allah, se Jahve, se az Öregisten, de még a hinduk ezer istensége közül sincsen egy, aki attól lenne boldog, hogy te szenvedsz. Áldozat… lószart! Az elvileg legszebb éveim mentek rá arra, hogy jól az eszembe véssem, örökre megtanuljam, amit apám mondott nekem erre (József Attilát idézve)

“Nincs alku - én haddlegyek boldog! Másként akárkimeggyalázs megjelölnek pirosló foltok, elissza nedveim a láz.”

Apám, akivel egész fiatalságomban folyamatosan harcoltam, de ez az eset újra összebékített vele és megtanultam őt tisztelni… De ez már egy másik történet.

Ne felejtsd el megosztani, ha értesz és egyetértesz!

Tetszett a cikk? Itt lájkolhatod az oldalamat, hogy a következőről se maradj le!

Hasonló cikkeket olvashatsz az alábbi témákra kattintva!