Azoknak, akik nem értik, miért ünnepel most az ország

Ágoston László bio photo By Ágoston László

“22 milliomos kerget egy bőrgolyót, mit vagy úgy oda?” - vetette fel több ismerősöm. Nem érdekli őket a foci és ez jól is van így. Már én se követem úgy, mint régen… De leírtam neked, hogy én például miért ünnepelek.

Szeptember hatodika, 1998! Iszonyatos eső. Aki ott volt, meg tudja erősíteni: a Népstadion reflektorát nem lehetett látni az égszakadás függönye mögött. Tizenkét éves vagyok és egy idegent ölelgetek, sírok. Horváth Ferenc éppen most rúgta be a vezető gólunkat a portugálok ellen. Életem első meccse a helyszínen.

Az a bizonyos első meccs… az elején látszik, mekkora eső volt!

Apám mindig is szerette a focit. Nem nagyon, nem vallásosan, de a szerdai BL-meccset szertartásosan néztük meg, amióta az eszemet tudom. Könyörögtem, hogy vigyen el egy meccsre - ő nem járt soha -, de nem volt hajlandó. Anyám vett egy nagy levegőt és sóhajtott egy haennyireakarodfiammajdénmegyekveledet. Innentől anyámmal jártam focimeccsekre. Általában a válogatott és a Ferencváros, néha a Vasas meccseire.

Meg voltam őrülve. Minden reggel anyám elment vásárolni és akárcsak egy monarchiabeli főúr én is minden reggelihez megkaptam a lapomat: a Nemzeti Sportot. Kiharcoltam. Talán még ki is fizettem a zsebpénzemből - de ez már lehet, hogy költői túlzás. A szezon elején mindig megjelent egy kiadvány, amiben csapatfotók, játékosnévsorok és -adatok voltak. Szimpla számhalmaz. Fejből tudtam. Az egészet! Figyelemmel követtem a harmadosztályig mindent és a serdülő csapatokat (például akkor játszott az ifiben a ma már 33 éves Czvitkovics, akit a meccsriportok alapján nagy tehetségnek tartottam).

Gyermekkori idoljaim nekem dedikált fotói I. - jobbra alul a teljes Újpest és a teljes Arsenal (funfact: Fradi- és Manchester-drukker voltam)

És nem jött a győzelem édes íze. Mindig feltüzelve indultak a csapatok, hogy “majd Bicskei Bertalan vezetésével!” vagy “bevezettük az UEFA-licenszes edzőképzést” és “átszerveztük a bajnokságot” - és én tizenpár évem minden hitével hittem, hogy ebben az évben tényleg bejutunk a BL-be, tényleg kijutunk a VB-re, az EB-re. Akkor még azt is elhittem, hogy hozzáértő a magyar futballszakma és tényleg azért nem válogatják be az élete formájában játszó Szabicsot, mert túl fiatal és féltik, nem pedig valami kicsinyes urambátyámozás áll a háttérben. Erre akkoriban sose gondoltam! De szemét volt velem a sors: mindig addig kecsegtetett a győzelemmel, hogy az utolsó pillanatban kelljen összetörnöm.

Bognár György, magyar “szakember” az edzői szakma szemenköpésének nevezi Dárdai kinevezését

Volt bérletem a Fradi-pályára. Anyámmal jártam - jól ki is röhögtek…. naná! Aztán 16 körül már egyedül is mehettem. Láttam, ahogy valakinek ellopják az iratait előttem két sorral a B középben. Láttam, ahogy összeverekszenek rendőrökkel. Láttam, ahogy egy kínai srácról letépik a fradi mezt - mert kínai. Ez volt az utolsó alkalom, hogy kimentem. Pedig kormányunk azóta gyönyörű ékszerdobozt épített a lelakott stadion helyére és vadászgépekkel avatták. De ehhez nekem már semmi közöm…

Apám látta Puskást. Én láttam Gerát. Nekem “a Zoli” volt az, akit az első pécsi megmozdulásai óta rajongással figyeltem. Fradista lett, az edzőmeccseire kijártam, ott voltam a sarkazós góljánál a III. kerület ellen, ott szurkoltam neki, hogy erősödjön meg eléggé a szipuzás után, hogy végre végig bírjon egy egész meccset, ünnep volt, amikor először lett válogatott, és bántott, amikor bántották. És azt éreztem, hogy a fiatalságom majd akkor ér véget, ha “a Zoli” visszavolnul, ha kiöregszik.

Gyermekkori idoljaim nekem dedikált fotói II.- jobbra fent a huszonhárom éves Gera Zoltán! - (leveleket küldözgettem és ezekre válaszul kaptam az aláírt képeket)

A “Zoli” ma már nagy öreg. 37 éves. A zászló, amit anyám varrt nekem a válogatott meccsekre, csupa könnyet látott, kieséseket és bukást. Elhagytam szerelmemet, a futballt sok éve, már nem követem. Hűtlen szerető volt, aki nem csak megcsalt, de az arcomba is nevetett. Egy fradistát se tudnék már mondani (na jó, egyet igen, mert “a Zoli” visszaigazolt).

A zászló, amit édesanyám varrt és 15 évet várt a sikerre

Utazom éppen Dániába. És kiderült, hogy pontosan akkor indult volna a gépem, amikor a válogatott játszik. Azt hittem, meghülyülök, hogy pont akkor… Úgy döntöttem, veszek egy másik repülőjegyet és a hetvennégy éves apámmal megnézem ezt a meccset! Ugyanúgy, mint a BL-t húsz éve minden szerdán… Ott a “Gabi” a kapuban (negyven évesen az Európa bajnokság legidősebb játékosa lettél, mackógatyás!) és “a Zoli”… igen “a Zoli”! Megadta neki az ő Istene, hogy kései hattyúdalként megélhesse, megtapasztalhassa. És megadta nekem is, hogy lássam.

Hát ezért volt annyira fontos. Túl minden undoron, minden stadionépítő néprabláson, túl a rengeteg csalódáson, túl a huszonnégy csapatosra bővített EB-n. Az én generációm első ilyen élménye. Megölelve a sokat csalódott gyereket. Megköszönve a csapatnak. Megszorítva apám kezét a második gól után.

Ne felejtsd el megosztani, ha értesz és egyetértesz!

Tetszett a cikk? Itt lájkolhatod az oldalamat, hogy a következőről se maradj le!

Hasonló cikkeket olvashatsz az alábbi témákra kattintva!