Egy nagybetűs tanár

Ágoston László bio photo By Ágoston László

Szerda volt, 2012. február 15. Ez a dátum úgy égett bele az agyamba, mint a születésnapom vagy karácsony napja. Ezen a napon alakult meg az operatársulatom, tartottuk az első koncertünket és ekkor készült ez a kép is.február 15, 2012.. Ez a dátum úgy égett bele az agyamba, mint a születésnapom vagy karácsony napja. Ezen a napon alakult meg az operatársulatom, tartottuk az első koncertünket és ekkor készült ez a kép is.

10 éves voltam, ötödikes. Egy meleg, nyárvégi napon, tornaóra után a középiskolám (Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnázium) egyik fülledt termében ültem. Akkoriban még súlyos asztmám volt, mindig a zsebemben lapult a Ventolin, ha befulladnék - és éppen ekkor már túl is voltam a használatán. Ájuldoztam, miközben a többiek kötelező vers-memoritereket mondtak fel Szabó Z(oltán tanár úr)nak. Nem tudom milyen megfontolásból, de én is jelentkeztem, pedig alig álltam a lábamon.

“Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom. Legszebb a sárga. Sok-sok levelet e tintával írnék egy kisleánynak, egy kisleánynak, akit szeretek. “ - kezdtem. Ahogy haladtam előre, az átélés (és az oxigénhiány) egyre messzebbre repített. Éreztem, hogy jó, amit csinálok és csönd lett a susmorgó teremben. Szabó tanár úr felnézett a naplóból, lassú mozdulattal arrébb tolta a papírjait, felkönyökölt és csillogó, mosolygó szemmel támasztotta állát a tenyerére.

Végére (és túl-) éltem. “Laci, nem akarsz szavalóversenyen indulni?” Nem akartam. Leültem és ment tovább az óra. Szünetben odaszaladt hozzám valaki: “Szabó tanár úr vár a tanáriban”. Odamentem. Hozzám lépett az akkor harmincas férfi és ennyit mondott:

“Nem érdekel, mit mondasz, elindulsz a szavalóversenyen és addig nem nyugszom, amíg előadóművész nem lesz belőled. Megértetted?”

Megértettem. Eltelt tizenöt év. Elmentem szavalóversenyekre, sokat meg is nyertem. Felvételiztem a színművészetire, meggondoltam magam, kijártam a Zeneakadémiát és alapítottam egy operatársulatot. A koncert hihetetlen mostoha körülmények (lemondások, hóvihar, betegség) között, de telt házzal, fantasztikus sikerrel zajlott.

A koncert végén, az ünneplés után megláttam egy negyvenes férfit a folyosón állni. Nem szóltam semmit csak odaszaladtam és a nyakába borultam. Ezt a pillanatot kapta el az akkor még alig ismert, mára már a fél világot bejárt fotós barátom, Herman Péter, tulajdonképpen véletlenül.

Amikor megköszönöm, hogy Szabó tanár úr, Zoli, elindított.

Ne felejtsd el megosztani, ha értesz és egyetértesz!

Tetszett a cikk? Itt lájkolhatod az oldalamat, hogy a következőről se maradj le!

Hasonló cikkeket olvashatsz az alábbi témákra kattintva!