És mi van, ha az ország ezt akarja?

Ágoston László bio photo By Ágoston László

Az egy dolog, ha összejön az olimpiás népszavazás, de utána még érvényesnek is kéne lennie. Nem lehet, hogy a csöndes többség illúzió? Igazából nem létezik?

Nézd meg, mi történik Romániában! A kormány egy, a korrupciót megkönnyítő rendeletet akart elfogadtatni és gyakorlatilag fellázadt a nép. Ennyien mentek utcára és a tiltakozás napok óta nem csillapodik.

Magyarországon senki se várta el, hogy menjenek utcára az emberek. Egy nyomorult aláírást kéne adnia a budapestieknek, ha úgy gondolják, nem ér meg az olimpia egy államcsődöt. Illetve bocsánat. Nem arról van szó, hogy az olimpia ellen gyűjtenek aláírásokat - a népszavazásról, ahol aztán a nép dönthetne arról, hogy akar-e tönkremenni. (Csődközelbe került a legutóbbi rendező Rio is, pedig ott azért nagyobb a teljes gazdaság, aminek ki kellett volna termelnie a költségeket.)

Nálunk ez nem megy. “Kimennek tüntetni az utcára, de majd hazamennek!” - mondta egy egykori magyar kormányfő egy 2006-os beszédében. Ezért már inkább ki se mennek. De van itt egy becsapós rész: mi van, ha nincs is, aki kimenne? Mármint tömegével.

Mindenki tisztában van például a magyar egészségügy állapotával. A Magyar Orvosi Kamara felhívta a kormány figyelmét arra, hogy gyakorlatilag az összeomlás szélén áll az egészségügy többek között az elviselhetetlen orvoshiány miatt. A válasz az volt, hogy a kormány szerint nincs orvoshiány. Ennyi. Lehet továbbmenni. Mit várhatunk ha az, aki tehetne értünk, konkrétan letagadja és lesöpri a válláról a problémát? És milyen választ ad erre Magyarország?

Semmilyet. Torony magasan támogatja a mostani rendszert. Meg az olimpiát. Sose felejtem: egyszer valaki lefényképezte a kórházban kapott ebédjét - el tudod képzelni, milyen volt. Az egyik kommentelő a következőt tudta alá írni: “Nem kéne mindenért a kormányt hibáztatni! Nem zabálni kéne járni a kórházba, tanulni kéne alázatot!”

Erre utalva írtam nemrég a Facebook-oldalamon: lehet, hogy az egész társadalmunk Stockholm-szindrómás. (Ez az az állapot, amikor valaki beleszeret a fogvatartójába.) Vagy csak egyszerűen olyan mélyen gyökerezik bennünk, magyarokban, a jobbágy-mentalitás, hogy össznépi szinten tanuljuk meg gyerekkorunktól tisztelni a földesurunkat, akihez kötve vagyunk, akinek szolgálni tartozunk.

Tudod, mindenki arról beszél, hogy “igen, de ott a csendes többség”, aki támogatná a jelenleginél logikusabb, megoldás-orientáltabb, felelősebb kormányzást - de egy nyamvadt cetlit nem tud aláírni?

Mi van akkor, ha a csendes többség a naponta megerőszakolt, megfélemlített, nyomorba taszított és egy marék rizsért hajbókoló frusztrált, jobbágysorban és jobbágy gondolkodásban élő emberek többsége? A hangos kisebbség pedig próbál minden erejével tenni valamit ezen a szakadék felé száguldó vonaton, hogy fékezzünk, gondoljuk már végig, ne gyűlöljünk, ne legyünk Európa beteg embere, ne kerüljünk egy vagy több az emberi jogokat lábbal tipró és az ellenzékét fizikailag kivégeztető diktátor hatása alá.

Mi van, ha ennek az ideának Magyarországon “nincs piaca”? Ha előszeretettel szőröstalpúzzuk a románokat, de éppen ők mutatnak nekünk példát? Ja, egyébként Románia háromszor gyorsabban növekszik és a versenyképességi rangsorban is régen megelőzött minket.

Nem lehet, hogy Magyarország így akar élni? Hogy akit tényleg zavart a rendszer, annak már többségében nincsen magyarországi lakcíme? Hogy nem a demokrácia bukott meg, ahogyan korábban írtam, hanem a lemmingek országa vagyunk? Önként megyünk a kés alá; mint az erőszakos férjét kiszolgáló asszony csókoljuk meg esténként a kezet, amely pofon vág, és próbáljuk megtalálni, hogy miért szeressük az “embert” az “urunkat” ahelyett, hogy megpróbálnánk kilépni az abuzív kapcsolatból?

Ezért nem alapítok pártot. Ezért nem csinálok tüntetést. Ezért nem hiszek a politikai megoldásban. Mert Magyarország betegsége ennél sokkal-sokkal súlyosabb. A lelkünk beteg. Ott kell meggyógyítani ezt a minden nap megerőszakolt, frusztrált és félő nemzetet, akinek savban maratják szét az álmait napról napra az éppen hatalmon lévő kisnagyurak. Ebben tudsz segíteni. Emeld fel. Segítsd. Támogasd. Nem az egész országot vagy a világot - erre nincs hatalmad. Az egyes embert, aki rád van bízva. A gyereket. A szomszédodat. A munkatársadat. Ha megteszed, jobb lesz a világ, jobb lesz neked. Vagy csak pofázunk menekültekről, olimpiáról, stadionokról kivetítjük a bajainkat egy választott vezetőre és élünk tovább ugyanúgy, ahogy már ezerszer bebizonyosodott, hogy nem lehet és nem érdemes élni.

Tudod, minden terápia alapja, hogy a betegnek AKARNIA KELL a változást. Vajon tényleg akarjuk?

Ne felejtsd el megosztani, ha értesz és egyetértesz!

Tetszett a cikk? Itt lájkolhatod az oldalamat, hogy a következőről se maradj le!

Hasonló cikkeket olvashatsz az alábbi témákra kattintva!